Persze nem akármilyen, és nem akárhol – a szellemi kulturális örökségek listájára a Spanyolország Algar vetetné fel a traccspartit.
Algar kisváros Andalúziában, egyike a sokat fényképezett jellegeztes csinos “fehér városoknak”. A Guadalcacin víztározót tápláló Majaceite folyó vágja ketté a falut, amely, a Las Cabras, Aznar és aLa Dehesilla hegyvonulatok és a síkság határán között helyezkedik el, közel a Los Alcornocales Nemzeti Parkhoz. Santa María de Guadalupe de Algar néven is emlegetik. Nevét arról a helyről kapta, ahol az eredeti, 18. századi települést alapítptták, Algar legelőterületein, ami az arab Al-gar szóból származik, ami azt jelenti, hogy “a barlang”. A települést 1773-ban alapította Don Domingo Lopez de Carvajal, Atalaya Bermeja márki, aki a legenda szerint megígérte, hogy falut alapít a környéken, miután életét csodával határos módon megmentették Mexikóban. A 90 telepes mindegyike 40 hold földet, 2 tehenet és egy házat kapott. Azóta nem sok érdekes történt a városkában, és – az igazat megvallva – most sem történik.
A lakók ennek ellenére -vagy talán éppen ezért – miden délután, amikor már leszállóban van a nap, és kevésbé gyilkos a hőség, kiülnek a házak elé, és beszélgetnek. Csak úgy. Férfiak és nők, idősebbek és fiatalok a tradicionális hófehérre festett házak előtt ülnek, ki padon, ki székeken. “Itt van a feleségem, a testvérem, a gyermekeim “– mutat körbe a társaságon a legidősebb férfi. És hogy miről beszélgetnek? “A munkáról, az időjárásól, az emelkedő árakról, meg a szárazságról” – magyarázza. Ahogy tovább lépünk láthatjuk, hogy ez nem az egyetlen beszélgetős társaság. A városban szinte minden ház előtt ott ülnek a székeken, padokon, kisebb nagyobb csoportok, és beszélgetnek. “Csodálatos így üldögélni, ezt fogom csinálni életem végéig”- mondja egy idősebb hölgy. “Beszélgetünk, mert beszélgetni kell, ezt monda anyukám is, meg az orvos szerint is a legjobb itt kinn a szabad levegőn” – mondja egy harmadik beszélgetős csoportból egy hölgy. A szokás tehát apáról fiúra, anyáról leányra száll. A kora esti ház előtt való üldögélésnek pedig saját neve is van itt, chaltar al fresco – beszélgetés a hűvösben. Algar amúgy valóban festői hely, békés és a maga nemében elbűvölő, de eddig semmiről nem volt ismert a nagyvilágban. A polgármester viszont mert nagyot álmodni. “Megkerestem az andalúziai regionális kormány kulturális minisztériumát azzal a kezdeményezéssel, hogy az algari chaltar al fresco-t nyilvánítsuk a szellemi kulturális világörökségek részévé” – mondja Carlos José Sanchez, a város polgármestere.
De pontosan mit is jelentene ez? Az épített és természeti örökségek mellett – amelyek az UNESCO jól ismert világörökségi programjának részeként kapnak globális védettséget – 2003 óta létezik a szellemi kulturális örökségeknek, élő hagyományoknak szentelt UNESCO program. Ilyen például az észtek dalkultúrája – hiszen a közösségi népdaléneklésnek északi nyelvrokonainknál valóban az országot megmozgató élő hagyománya van, de 2024 tavasza óta ilyen a berlini techno is. És még számos – több, mint 500 – különböző hagyomány a világ minden részről: az arab solymászattól, a madagaszkári fafaragáson át egészen a mohácsi busójárásig.
De van-e esélye a kis spanyolországi városkának? A polgármester nagyon bizakodó. “Ez egy olyan tradíció, ami mélyen beépült a társadalom hálózatában a településen, összefogja az utca népét, a gyerekeket és felnőtteket, szinte családi kötelékben. – mondja Sanchez. És valóban: az UNESCO éppen az ilyen élő, átöröklődő hagyományokat szeretné megmutatni a nagyvilágnak, szóval, jó eséllyel a délutáni traccsparti hamarosan a világörökségek között végzi.
