Gadamesz olyan, mintha az Ezeregyéjszaka meséiből lépett volna elő. Olyan, hely, ahol bármelyik sikátorban elképzelhetjük, hogy elénk ugrik Aladdin a csodalámpával. De ez csak a képzelet műve lehet – a város ugyanis totálisan halott.
Hatszáz kilométer át hegyeken és sivatagon – egykor egy tevekaravánnak több heti út, manapság egy meglehetősen fárasztó nap Tripoliból Ghadameszba. Éjszaka érünk a Sivatag Ékkövéhez – ahogy a kevés turisztikai kivadvány nevezi – ahol lelkesen fogadnak. Ritka vendég itt manapság a turista.
Út Ghadameszbe
Ghadamesz már az igazi homokdűnés Szaharában van, oázis a homoktenger közepén. Emberemlékezet óta berberek – amazighok – lakják e vidéket, nekik már a vérükben van a sivatag. Közülük kerül ki vezetőnk is, az ő családja is ősidők óta lakik itt. Mármint az oázisban. Mert az új város, ahol találkozunk alig pár évtizede épült. Modern betontömbjei nem is valami szemet gyönyörködtetőek. Látszik, hogy védeni kell a lakókat a nap elől. Mi ősszel látogatunk el ide – jó harminc fok van és csodásan süt a nap. Nyáron inkább tikkasztó lehet. Az éves csapadékmennyiség alig 70 mm – az utolsó nagy eső 2017-ben esett – igaz akkor nagy eső volt, össze is döntött pár régi házat.
Nem mindent sikerült helyreállítani
Amikor ősidőkről beszélünk, tényleg ősi időket értünk ezalatt – Ghadamesz a világ egyik legrégebb óta lakott települése. Régészeti leletek bizonyítják, hogy már Kr.e. 4000 környékén is laktak itt emberek. A klíma akkor még más volt – a Szahara sokkal zöldebb volt, mint ma. De az oázis már akkor is állt. Ami ide vonzotta és itt tartotta az embereket az a forrás volt, ami egy kisebb tavat táplált. A legnagyobb szárazságban is volt itt víz, az pedig az életet jelentette. A forrás csak a múlt század hetvenes éveiben apadt el. Később fúrtak egy kutat alatta, és az UNESCO segítségével igyekeztek újrateremteni a kis tavat, ami a város központja volt. Most egy meglehetősen kiábrándító száraz betonmedence van a helyén, alatta a föld mélyén a kiszáradt forrás helye. Ígérik, hamarosan megint lesz tavacska.
A tó sült helye
Egykor ennek a forrásnak a vizével táplálták a datolyapálya ültetvényeket. A datolya a fő termék itt. Más nem nagyon terem meg ilyen extrém klimatikus viszonyok között.
A kertekhez vezető csatornák egyike
Az öntözést szigorúan szabályozták. Minden családnak meghatározott ideig jutott a vízből, ezt egy vízórával mérték. Egy agyagedényből csepegett le a víz, és bizonyos mennyiség lecsöpögése után küldtek üzenetet egy faág formájában a csatornában, hogy ideje elzárni a kivezetőt a kertjükbe, hogy a következő kaphassa a vizet.
A vízóra
Évente egyszer azután a tulajdonosok bérbe adhatták a vízidejüket másoknak. Ahogy a város egyéb ügyeit ezt is klánok tanácsa intézte. A város ugyan formailag általában része volt valami nagyobb államalakulatnak, olyan messze volt mindentől, hogy az ügyek nagy részében saját magára volt utalva. Egy ideig római uralom alatt is állt – latin neve Cydamus – sőt, Kr.u. 202-ben még a mai Líbia területén született római császár Septimius Severus is meglátogatta a várost. Lakói később kereszténnyé lettek – mg püspökük is volt – és a donatista eretnekek közé számítottak. (Ez egy észak-afrikai szekta volt a késői ókorban, akik szerint az egyházat csak igazi szentek vezethették.) Később aztán jött az arab hódítás és a város lakói felvették az iszlámot – de mindez nem igazán vázlatoltatott az életformájukon.
Bejárat a városfalon
Vallástól és idegen uralomtól függetlenül a várost ősidők óta hét klán lakta, amelyek két törzsbe szerveződtek. Az egyikbe három, a másikba négy klán tartozott. A klánok saját városnegyedekben laktak, amelyeknek saját közösségi tereik és természetesen saját mecsetjeik voltak.
A közösségi tereken tartották az esküvőket, gyászszertartásokat, és ott gyűltek össze megbeszélni a klán ügyes-bajos dolgait a pénteki ima után. A klánok általánosságban önigazgatók voltak – a törzsek sejkjei csak nagyobb fontosságú ügyekben ültek össze – háború és béke kérdésében, hogy fizessenek-e adót valami külső hatalomnak. Külső hatalomként megjelentek itt az oszmánok, majd 1911-ben az olasz gyarmatosítók. Őket nem fogadták tárt karokkal – 1915–ben felkelés indult ellenük, amit csak 23-ban tudtak leverni. Ők építettek egy garnizont is az óváros mellé -a franciák azonban a második világháború idején nem azt, hanem az óvárost bombázták. 1943-ban aztán át is vették az olaszok helyét – egészen Líbia függetlenné válásáig.
Az egykori olasz garnizon
Mindez azonban nem sok nyomott hagyott a városon – azt élte a maga időtlen életét. Az évszázadok során a város kiválóan alkalmazkodott az extrém időjárásához. Az utcák legnagyobb része fedett sikátor, ahová a harcias nap nem nagyon süt be. Hogy ne legyen tejlesesen sötét rendszeresen vannak kis világítóudvarok. Fedetlen terek csak a közösségi tereken vannak – de azok oldal is árkádos, csak a terek közepét süti a nap.
A házak több emeletesek. A földszinten raktárak, tároló helyiségek vannak – az élet az első emeleten folyt. A központi lakószobához – ahol a mindennapi élet nagy része folyt – kapcsolódtak kisebb szobák oldalról.
A félhomályt trükkös tükrökkel oldották – amelyek visszatürközve megsokszorozták az olajlámpák gyenge fényét. (Ma már nagyrészt napelemes lámpákat használnak.)
Aludni gyakran a tetőteraszra jártak – esténként a hűvös sivatagi levegőben jól esett az alvás.
Évezredeken keresztül a város a transz-szaharai kereskedelemből élt. Itt húzódott az egyik legrövidebb út keresztül a Szaharán. A karavánok délen Timbuktuból, Kanóból indultak, majd a sivatagon átkelve jutottak Ghadamesztig, innen pedig tovább mentek Tripoliba. Délről északra aranyat, elefántcsontot, állatprémeket,v és sót szállítottak, no meg persze fekete rabszolgákat tömegével. északról délre mindazt, amit a Mediterránuemban meg tudtak venni – feldolgozott termékeket, iparcikkeket, kelméket. Miután a Kr.e. 2 században megjelentek itt a háziasított tevék a karavánok jó 100, de néha akár 10 00 állatot is számláltak. Tanult berber vezetők irányították a karavánokat- és ha kellett több nap távolságba is szállítottak vizet a szomjazó embereknek és állatoknak.
A karavánokkal hírek, eszmék, vallások is vándoroltak – így jutott el Nyugat-Afrikába az iszlám. Ghadamesznek volt középkori postaszolgálata is, amely leveleket vitt Tripoliból Kanóig és Timbuktuig. Aztán, ahogy a 16. századtól a szállítás egyre inkább tengeri útvonalakra terelődött a hosszú és fáradságos transz-szaharai út leértékelődött – a végső csapást az adta neki, amikor a 19. század első felében az oszmánok és a nyugatiak egyaránt betiltották a rabszolga-kereskedelmet – hiszen a végén már csak az volt kifizetődő. Ghadamesz így lassan romlásnak indult. A hetvenes években azután a líbiai állam felépítette az új várost, és kiköltöztette a lakókat az elavultnak minősített tapasztott agyag házakból. Ma már csak évente egyelten napra járnak vissza, hogy emlékezzenek a régi hagyományokra.
Az egyetlen élő ember, akit a városban láttunk.
1982-ben Líbia első világörökségi helyszíne lett Ghadamesz – méltán, a város egészen különleges tanúja az évszázadoknak. Ekkor kezdődött az óváros rendbetétele is. Ami egész szép eredményt hozott – még falak díszítéséeit is újrafestik, az eredeti természetes anyagokkal, a gránátalma levéből és héjából vett lilával és sárgával.
Az egésszel csak az a gond, hogy az óváros szép, de halott. Kísértetiesen kihalt sikátorokon haladunk végig, ahol magunkon kívül jórészt csak a minket kísérő fegyvereseket látni. Mintha csak tegnap pusztította volna ki valami járvány a várost – és még várná vissza azokat, akik nemrég becsapták az ajtót. De csak a szél fúja a homokot a sikátorok között. A turizmus életet lehelhetne a városba- ha lenne. De egyelőre nem nagyon van.
Ajándékbolt már van …
Bár a város semmi kárt nem szenvedett a polgárháború alatt, (Kadhafi katonái egyszer-kétszer lerohanták azért az új várost miután kiűzték őket.) a helyzet a város körül nem egészen nyugodt. Ghadamesz stratégiai helyen van, közel az algériai és a tunéz határhoz, és a térség egyetlen valamirevaló repülőtere is itt van. A várostól délre pedig nagy olajmezők húzódnak. Így aztán a polgárháborúzó fele még múlt nyáron is majdnem ölre mentek a város feletti uralomért. Aztán az összecsapás elmaradt, de Damoklész kardja ott lóg a város felett. Pedig, ha tényleg béke lenne, és kicsit felélesztenék a várost, az tényleg ez lenne a Szahara ékköve.
