A mongol turizmus felfutóban van. És – jövőre – talán több magyar is eljuthat Dzsingisz Kán hazájába, ha, amint tervezik, a Hunnu Air tényleg megindítja budapesti járatát. Nekik adunk most néhány tanácsot.
Mongólia sokak álma, és kétség kívül különleges kalandokat rejteget. De azért legyünk őszinték, nem egy kéjutazás – így helyből csak kaland kedvelőknek ajánlanám. A tájak valóban gyönyörűek – és sokkal változatosabbak, mint amire számítunk. A Góbi valójában nem sivatag, illetve nem csak az – szinte percenként változik a táj. Az alpesi erdőktől a látványos a füves pusztákon és vörös köveken át a klasszikus homokdűnés sivatagig mindent láthatunk alig pár nap alatt is.
De ne fussunk ennyire előre. Kezdjük ott, hogy megérkezünk a – kiről másról – Dzsingisz Kánról elnevezett repülőtérre. Az országban bejutni nem különösebben bonyolult – vízummentesen utazhatunk be magyar állampolgárként. Ahhoz viszont, hogy az országban mozogjunk szükségünk van helyi partnerre. Elvben persze van tömegközlekedés is meg bérelhetünk autót – de úgy csak oda jutunk el, ahol van út, vagy GPS – márpedig a világ legritkábban lakott országának nagy részén semmiféle út nincs.
A legjobb út ..
… és az átlagos.
Ilyen csapásokon kell közlekedni toronyiránt -csak hát ki tudja merre van a torony. Így jobb ha olyan emberekre bízzuk magunkat, akik tudják, hogy merre mennek. Na de mivel? A tradicionális megoldás persze a ló – és nyilván nem igazi mongol nyaralás, ahol legalább egyszer nem szállunk lóra/tevére. ide manapság az igásló szerepét már a (posztszovjet UAZ-ok töltik be. Bármilyen meglepő ezeket a bumfordi járműveket még ma is gyártják, a mient bár úgy nézett ki, mint ami még látta Brezsnyev elvtársat, valójában alig öt éves volt.
Nem gyorsak – betonon sem nagyon mennek százzal – nem valami szuperkényelmesek, és nincs bennük légkondi. (Nem is kell.) Viszont bármilyen terepen elmennek, és szerelésükhöz is elég egy fogó meg egy kalapács. (A mienket amúgy minden este szerelték.) Betonút csak néhány nagyobb várost köt össze – ezek is valójában inkább falvak – és ami azon túl van a puszta, amiben szabadon mozog minden: ember, áltat, autó. Vannak – ha vannak – kijárt csapások, de sokszor a helyi nomádokat kell megkérdezni, hol is lehet átkelni a folyón.
A nomadizálás ugyanis itt tényleg nem a múlté. A jurta – itt gernek hívják – a mindennapok része, nem valami messzi kulturális örökség. Mihelyt elhagyjuk Ulánbátort – ahol még rendes szállodára van lehetősünk – magunk is ilyenekben fogunk lakni.
A turistáknak épült jurtatáborok közel sem egyformák. Magukra a jurták nem sokban különböznek : általában öt ember alszik egyben kemény ágyakon. Vizesblokk csak a jurtán kívül van. Ami a különbséget jelenti az a körítés. A legszimplább táborokban nincs víz, jó esetben a közeli folyóra mehetünk le – ha van folyó. A vécé ilyenkor pottyantó, és az áramot is napelemről veszik, így a telefonunkat is csak napközben tudjuk tölteni.
A jobb táborokhoz komoly vizesblokk tartozik meleg vizes zuhanyzókkal, és akár fűthető vécékkel. Áram pedig – ezeken a helyeken – éjszaka is van.
Van olyan -számunkra meglehetősen fura – hely is, amit vendégházként írtak le, de valójában a házban csak az étkező és a vizesblokk volt, a lakóhelyek az udvaros felállított jurtákban voltak.
Azután, ha olyan helyre jutunk, ahol még jurtatábor sincs, akkor sátrat kell verni. Ez egy olyan országban, ahol nyáron is lehet reggel plusz öt fok, nem feléletlenül a legjobb élmény.
Azért is szükség van a helyi emberre, mert ezeken a helyeken étterem az nincs – egészen pontosan csak a városokban találunk kereskedelmi üzemegységeket – így az étkezést magunknak kell megoldanunk. A legtöbb cég, amelyik turistákat fuvaroz teljes ellátást is ad -reggelit, ebédet vacsorát. Ebből a reggelit és a vacsorát az expedícióval utazó szakács készíti.
A városokban- falvakban persze magunknak is vehetünk bármit. Az ellátás döbbenetesen jó – nem csak Ulánbátorban kapható minden, de vidéken is. Sőt, szinte mindenütt lehetett kártyával fizetni – az utolsó kisboltban a sivatag közepén is volt terminál, amit láthatóan napelemmel töltöttek.
És mit lehet enni? Mongólia – ahogy sejtjük is – nem egy vegán Mennyország. Volt a csoportunkban vega kolléga is – ő két hétig evett tojásrántottát rizzsel. Mi viszont naponta akár többször is kaptunk birkahúst – ez a leggyakoribb húsfajta. Mivel a fiatal állatokat nem vágják le, a sovány hús meg nem népszerű, általában jó faggyasan hozták ki. Mit mondjak, a végére már alacsony volt a lelkesedésünk a mongol konyha iránt.
Az ebédeket vidéken amolyan jurta-éttermekben tudtuk elfogyasztani Az étlapon persze ott is a birka ötven árnyalata fogadott. Volt ezen kívül tejleves szárított hússal – a leves nem volt rossz, a szárított hús viszont, nem meglepő, száraz volt.És ha már tej, Mongóliában járva ki ne hagyjuk a híres kumiszt. A fermentált lótej meglepően finom. Különösen ha egy nomád jurtájában fogyaszthatjuk el közös csészéből. Jellegzetes savanykás íze van, de a közhiedelemmel szemben nem alkoholos. Alkoholnak a ott van a – kiről másról – Dzsingisz Kánról elnevezett vodka, ami mindenütt elérhető a legkisebb sivatagi boltokban is.
Ulánbátorban pedig vannak igazi plazák is, ahol világmárkák is kaphatók – bár kesébbé valószínű, hogy egy turista pont ott akarnak Guccit vásárolni. Helyi gyártmányú kasmírtermékeket viszont vehetünk itt – szépek és igen puhák, meg szinte megfizethetetlenül drágák.
Ha ebből azt gondolták, hogy a mongol főváros valami ultramenő hely, akkor gondolják meg még egyszer. Nem az. A belvárosban van néhány tényleg menő hely, de amúgy a város egy hatalmas, zűrzavaros, minden várostervezét nélkülöző épülethalaz, amiben a rozzant házikók minden meggondolás nélkül váltakoznak lakótelepekkel, üzemekkel, és városi jurtatáborokkal.
Így aztán minden nehézsége, fárasztósága, nomád jellege ellenére a végtelen puszták vidéke mégis sokkal kellemesebb, mint az ország egyetlen valamirevaló városa. Aki bírja a jurtában alvást, a rázkódást az úttalan utakon, az expedíciós életérzést, és szeretne természeti szépségeket látni, annak Mongólia kiváló élmény lesz. Minden másra ott a MasterCard.
