Ősi és modern – robotlábak viszik a hordszéket

Szerző: | 2026. 11. 16. 21:54

Olvasási idő: 5 perc

Európában már évszázadok óta senkinek eszébe sem jut hordszéken utazni. Ázsiában viszont nafgyon is él az egyik legősibb közlekedési eszköz. Sőt, úgy tűnik reneszánszát éli.

 

Kevés egyszerűbb közlekedési eszközt tudunk elképzelni, mint a gyaloghintó. Pontosabban ennél egyszerűbb közlekedési eszköz csak az, ha valaki maga gyalogol. A gyaloghintó – vagy hordszék – ugyanis nem más, mint egy két rúdra szerelt alkalmatosság, amiben valaki ül (esetleg fekszik) és azt két – vagy több – ember a vállán viszi. Semmivel sem gyorsabb, mint egy gyalogló ember – hiszen egy gyalogló ember sebességével halad, sőt inkább lassabb, hiszen senki sem tud futni, ha egy több száz kilós alkalmatosság plusz egy kifejlett emberi lény súlya nyomja a vállát. Ennek megfelelően célja nem is az, hogy meggyorsítsa, hanem, hogy megkönnyítse az utazást, így inkább presztízstermék vagy szükséglet, semmint valós jármű.

Valaha – nagyon régen – még Európában is kiterjedten használatban volt.Az ókori Rómában a „lectica” vagy „sella” nevű hordszéket gyakran használták a császári család tagjainak, valamint más magas rangú személyiségeknek és a gazdag elit egyéb tagjainak szállítására, amikor éppen nem lóháton utaztak.A korai középkorban ezt a szép szokást a főpapok örökölték meg – amit onnan sejthetünk, hogy a 675-ben tartott harmadik bragai zsinat elrendelte, hogy a püspököknek, amikor a mártírok ereklyéit felvonulásban viszik, gyalog kell eljutniuk a templomba, és nem szabad, hogy fehér ruhás diakónusok székben vagy hordágyon vigyék őket. Később más csak a pápákat vitték a „sedia gestatoria” nevű hordágyon, amelyet csak a legújabb korban váltott fel a jól ismert fehér pápamobil. A középkor-újkor folyamán az európai előkelők lóra ültek vagy ló vontatta hintón jártak. A 17.-18. században azután a gyarmatokról került vissza a gyaloghintó Európába ahol a városok szűk utcáiban gyakran könnyebben lehetett velük mozogni, mint a soklovas hintókkal.

Ázsiában viszont  a hordszék megmaradt a kiváltságosok utazási formájának – és ott akár hosszabb távolságokat is tettek meg ilyeneken azok, akiket hivataluk erre feljogosított. Indiában két fajtája is létezett a hordszéknek, az egyszerűbb – egy rudakra támaszkodó ágyféle – a doli, és a négyzetes kocsiszekrénnyel rendelkező palankin. A palankinok mérete és pompája változó volt – függött a benne utazó vagyonától, pozíciójától.  A nők számára készült hordszékeket selyemfüggönyök takarták el.

Egy palankin birtoklása és a hordozók fenntartása olyan luxus volt, amelyet még a Kelet-indiai Társaság alacsony fizetésű irodistái is megengedhettek maguknak.   A 19. század elején a jómódúak számára a palankin volt a legelterjedtebb távolsági közlekedési mód. A posta néhány napos előzetes értesítéssel megszervezhette a hordozók váltását, hogy az utazó gördülékenyen haladhasson végig az útján, mindig pihent kulikkal vitetve magát.  A brit uralom idején Indiában az egyszerűbb dolik katonai mentőjárműként is szolgáltak, a sebesülteket szállították velük a csatatérről. A 19. század vége felé, ahogy a gőzhajók, a vasutak és a kerekes közlekedésre alkalmas utak fejlődtek  a palankinok elavulttá váltak. Az 1930-as években bevezetett biciklis riksák váltották fel őket a városokban. A doli viszont máig él – igaz csak bizonyos alkalmakkor: a hagyományos esküvőkön szállítja a menyasszonyt, a hindu körmeneteken az istenszobrokat, a nehezen megközelíthető turisztikai célpontokon pedig a kényelmesebb turistákat.

Hasonló utat járt be Kína is. A Han korban az elit könnyű, bambuszból készült hordszékekben utazott, amelyeket a hordár hátán, akárcsak egy hátizsákot, cipelt. Az Északi Wei-dinasztia, valamint az Északi és Déli Szung-dinasztia idején a festett tájképes tekercseken már megjelennek a rudakra erősített fa hordszékek. A közemberek fa- vagy bambuszból készült polgári hordszéket (mínjiào) használtak, míg a mandarinok selyemfüggönyökkel elzárt hivatalos hordszéket (guānjiào) használtak.A hordszékek egykor Hongkong egyetlen tömegközlekedési eszközei voltak, a taxik szerepét töltötték be. Hordszék-állomások voltak minden szállodánál, rakparton és a főbb kereszteződéseknél. A nyilvános hordszékek engedélyhez kötöttek voltak, és a bennük kifüggesztett díjszabás szerint számították fel a díjat. A magánhordszékek fontos státuszjelzők voltak. A polgári tisztviselők státuszát a hordszékükhöz rendelt hordozók száma jelölte. Mára Kínában is csak a turisták használják a hordszékeket a nemzeti parkokban, ha nem akarnak – nem tudnak – felmenni a lépcsősorokon.

Japánban  vállon hordható hordszéket, a norimonot a harcos nemesség használta főleg  a Tokugawa-korszakban, amikor a  szamurájoknak az év egy részét családjukkal együtt Edóban (Tokióban) kellett tölteniük, így az urak kíséretükkel együtt hatalmas karavánokban vonultak végig a sziget fő útvonalain évente kétszer is. Ma már ott is a turisták kedvéért léteznek csak hordszékek – de egy új találmány úgy látszik új erőt ad az ősi közlekedési eszköznek. A szó legszorosabb értelmében.

Japán legnagyobb édesvízi tava, a Biwa-tó keleti partján, Shiga prefektúrában fekszik Hikone városa, ahol található az ország mindössze tizenkét olyan várának egyike, amelynek eredeti főtornya még mindig áll. A csúcsra jutás azonban nem egy könnyed sétát jelent, hiszen azt 140 meredek, szabálytalan kőlépcső őrzi, amelyeket kifejezetten a betörő szamurájok kimerítésére terveztek; ma pedig éppen ezek a lépcsők jelentenek modern dilemmát. Mivel a helyszín nemzeti történelmi emlékhely, és 2028-ban az UNESCO világörökségi listájára is felkerülhet, hogyan lehetne akadálymentesebbé tenni a kerekesszéket használó vagy mozgáskorlátozott látogatók számára, különösen akkor, amikor a 17. századi kőfalakra beton rámpákat nem építhetnek a műemlékvédelmi korlátozások miatt.

Ekkor jött számításba a régi jó hordszék -de nem akárhogy. A székhordozók a legmodernebb exoszkeletonokat viselték, hogy ezzel is megkönnyítsék a hordszék felvitelét. Ha valaki a vállán egy hordszéket egyensúlyozva áll fel, általában úgy érzi, mintha hátra dőlne, ami megnehezíti az egyensúly megtartását, de így a hát- és lábtámaszoknak köszönhetően a felállás sima és stabil.A kísérlet nem csupán megkönnyítette a történelmi turisztikai helyszín fizikai megközelítését, hanem bepillantást nyújtott a japán turizmus izgalmas jövőjébe is: a kísérő idegenvezetők elmagyarázták a helyszín történetét és látványosságait, így a látogatóknak lehetőségük nyílt arra, hogy megtapasztalják, milyen lehetett a szamurájok korában a nemességhez hasonlóan bejárni a hegyeket.

Hasonlóképpen ez a kezdeményezés számos utazó számára újabb „bucket list”-elemet jelenthet, akárcsak az, hogy egy ember által hajtott riksán ülve körbeutazzák Japán történelmi negyedeit. Ha a hordható segítőruházatok segítségével áthidalható a 17. századi építészet és a 21. századi akadálymentesség közötti szakadék, akkor ez számtalan lehetőséget nyit meg a történelmi várak, hegyi templomok és örökségi helyszínek számára egész Japánban.

 

Címke: India, Japán, Kína