Spanyolország, Olaszország, Görögország megtelt – küzdenek a túlturizmussal. Hová menjen az, aki hamisítatlan mediterrán élményt szeretne, olcsón, turisták nélkül? Algériába. Hamarosan ismét közvetlen járattal Budapestről.
Október 29-én indul az első közvetlen járat Budapestről Algírba. Az algériai nemzeti légitársaság az Air Algérie repüli majd hetente egyszer. Szerdánként indul majd gép Budapestről 16:10-kor, ami Algírba 19:10-kor érkezik meg, visszafelé pedig szombatonként: indul majd Algírból a gép 10:30-kor, Budapestre 13:15-kor száll le. Egyelőre próbaképp az idei téli szezonban lesz járat. Aztán majd meglátják. Nem ez az Air Algérie első próbálkozása a budapesti járatnyitással. 2016-ban már volt egyszer ilyen – néhány évig bírta, de súlyosan kihasználatlan volt a gép. Amikor én repültem velük alig egy tucatnyian lézengtünk a 160 fős gépen.
Talán most bejön. Mert Algéria amúgy vonzó célpont lenne. Hogy miért?
Mert olcsó
Persze igazán csak akkor olcsó Algéria, ha feketén váltunk pénzt – de úgy nagyon. (Ezért aztán ne is gondoljunk kártyás vásárlásokra, meg arra, hogy majd automatából veszünk ki pénzt – ott ugyanis a hivatalos árfolyamon számolnák el a dínárt, és mindjárt nem lenne akkora az árelőny.) Ha viszont az utcai pénzváltóknál beváltottuk az eurónkat, csodákra leszünk képesek. 120 forintért vehetjük az literes kólát, 300-500 forintból megebédelhetünk.
Pár ezer forintból megvehetjük a belföldi repülőjegyünket is. Autót bérelni nagyon megéri – az utak jók, a benzin pedig, kapaszkodjanak meg – kb 32 forint literenként. Igaz, az olajat helyben termelik hozzá. Így aztán Algír belvárosában a taxik, ha bekapcsolják a taxamétert 100-200 forintért mindenhova elvisznek. (Óra nélkül, kicsit messzebb, az ár elérheti akár az 1000 forintot is, ilyenkor komoly alkura, vitára, veszekedésre is számíthatunk.) Hasonló vicces árakon mennek a városközi buszok és iránytaxik
Mert szép
Algéria északi, tengerparti, termékeny része évezredeken keresztül civilizációk központja volt. Az ókori numidáktól kezdve a francia gyarmatosítókig sok nép hagyta nyomát az országon. Algír, a főváros a „fehér város” egykor a francia birodalom éke volt – csillogása Párizzsal vetekedett. Ma ez persze már kicsit megkopott, de a belváros ma is a térség egyik legszebb és legkellemesebb városa – kávéházai, éttermei egy letűnt kor hangulatát idézik.
De a gyarmati kor építészete elevenedik meg – elképesztő termeszeit környezetben Constantine-ban is. Római alapokra épült a város, amiből itt nem sok maradt de 1529-től már oszmán uralom alatt. A helyi bej uralta az egész környéket. A bejek palotája a városközpontban ma is áll, múzeum és mindenképpen megér egy látogatást. Az 1770-1792 között uralkodó Szalah bejnek sokat köszönhet a város – az ő idejében épült ki a mai óváros nagy része.
A hangulatos utcák és törökös kapubelsők a késő tizennyolcadik századi kort idézik. Igaz, ma pont ez a része a városnak, amire jócskán ráférne egy felújítási hullám.1837-től a város francia uralom alá került. A franciák pedig egyszerűen beleszerettek ebbe a helybe. A század végére már a lakosság közel fele francia volt. És Constantine Algírral vetekedett a francia Afrika legmenőbb városa címért.A franciák oly büszkék voltak a városra, hogy még egy – méretében a párizsihoz fogható – diadalívet is felhúztak egy jó látványos pontra.
A város fő látványossága azonban a szurdok, amelynek két oldalára épült. Elképesztő látványt nyújt, amit csak emelnek a különböző korokban emelt kecsesebbnél kecsesebb hidak. A romos török felett a francia vashíd, meg az új, betonból épült, amit már a független Algéria építtetett.
De persze a legfőbb vonzerőt a Római Birodalom talán legszebben megmaradt romvárosai jelentik északon. A római Afrika a birodalom leggazdagabb és legbékésebb szeglete volt. A városok helyének kiválasztásában így aztán nem a biztonsági, hanem az esztétikai szempontok domináltak. És ebben a rómaiak kétségtelenül jók voltak. A megmaradás titka pedig jórészt az volt, hogy a történelem a római civilizáció bukásával itt is szelesebbé vált – a népvándorlás, a bizánci háborúk, majd az arab hódítás során a birodalom gazdasági egysége megbomlott, Afrika már nem tudott annyi embert eltartani olyan életszínvonalon, mint régen, a városok egy része így elnéptelenedett. A középkorban aztán az új arab-berber városok gyakran másutt alakultak ki. Míg a Földközi-tenger északi partján szinte mindenütt a római város élt tovább (így a romokból épült az új város), Afrikában kevés ilyen van. A romvfárosok közül három emelkedik ki: Djémila, Timgad és Tipaza.
Djémila. Arab neve egyszerűen annyit tesz ‘Szép’, és ezzel nem is hazudtak. Eredeti neve Cuicul, ami viszont jól mutatja, hogy itt még a rómaiak előtti népesség alapította a várost. A hely nevét az őslakosok, a település római formáját a betelepülők adták. Hogy mennyire – mai szóval – globalizált ország volt a Római Birodalom, jól mutatja, hogy a Cuiculból elszármazottak közül volt, aki Britannia, volt, aki Mesopotamia és Egyiptom kormányzója lett. Ahogy minden római városban, itt is két főút adta meg a város alapját. A Cardo és a Decumanus metszéspontján pedig ott a Forum, a capitoliumi triász templomaival. Cuiculban nem csak ezek maradtak meg kiváló állapotban, hanem a szintén a belvárosban elhelyezkedő fürdők is.
Timgad már igazi afrikai tájon van – a Szahara határán. Az Atlasz déli lejtői emelkednek ki az egyre sivatagosabbá váló tájból. A környék, az Aurés-folyó vidéke Algéria egyik legszebb tája.Hogy itt sem a rómaiak kezdték a szervezett életet, azt jól mutatja Imaghriszen numida királynak a római várostól alig pár kilométerre álló hatalmas mauzóleuma.
Bár a név itt sem éppen latinos – Timgad hegyet jelent berberül -, a város teljes nevén Colonia Marciana Ulpia Thamugadi, zöldmezős beruházás volt. Traianus császár célja a birodalom peremvidékének kolonizálása volt, a római civilizáció határainak kicsit délebbre tolása – ezért telepített ide 15 000 veteránt. Így a város – alaprajzán is látszik – teljes mértékben követi a római várostervezési trendeket. Ahogy a birodalomnak vége szakad, úgy hagyták el a várost az ide telepített rómaiak utódai – így páratlan épségben maradtak fenn az épületek. A főutak és templomok mellett az egykori fürdők és a korban hatalmasnak számító könyvtár morajai is jól látszanak.
A harmadik város – egyben a harmadik világörökségi helyszín – karakterében megint teljesen más, mint az előző kettő. A hely maga a tömény mediterrán romantika. Albert Camus így ír róla: „Tavasszal az istenek Tipasába költöznek, és beszélgetnek a napon, üröm illata száll, a tengert ezüst borítja, az ég kékesfehér, a romokat pedig elborítják a virágok és a fény ..”A pun halászfaluból Claudius császár csinált előbb municipiumot, amit utódai emeltek colonia rangjára. Felépültek a római városok obligát épületei – természetesen itt is a legszebb helyre a tengerparton, ahol az öbölre van kilátás. A város aztán vandál módon maguk a vandálok rombolták le, miután összetűzésbe keveredtek a helyi püspökkel.
1857-ben, amikor a franciák már erősen érdeklődtek Algéria iránt, újra felfedezték a helyet, és helyből megtetszett nekik. Ekkor kezdtek épülni a villák, nyaralók, amit aztán hamarosan követett a vasút. A romokat pedig hamar körbenőtte az új város, amelynek most már a kellős közepén vannak.
Mert egzotikus
Algéria persze ennél sokkal egzotikusabb élményeket is kínál – hiszen Afrika legnagyobb területű országának a nagy része maga az érintetlen hatalmas Szahara. Annak északi határán pedig ott van a titokzatos Ghardaia – az egyszermű asszonyok városa. Ami tulajdonképpen a M’Zab völgy öt városa Bou Noura, Beni Isguen, Ghardaia, El-Atteuf és Melika közös neve. Az óvárosok – amelyek építészete és kultúrája is lenyűgöző – máig külön állnak. Látogatni azokat pedig csak egy helyi vezetővel lehet – aki legfőképp arra ügyel, hogy nehogy véletlenül lefényképezzük a szigorúan fehér csadorba öltöztetett asszonyaikat.
A városmagok ma is az eredeti tizenkettedik századi épületekből állnak. Mire a domboldalak aljába értek, és ott felépültek az új piacterek, már a tizenötödik-tizenhatodik századot írták.
A piac – akár csak az ókori görögöknél, rómaiaknál – nem csak az árucsere színhelye: itt vitatják meg a város ügyeit is. Hiszen vannak ügyek, amelyekben az emberek közössége dönt. Más ügyekben viszont a szentek. A városok élén ugyanis egy vallási-világi vezető, egy imám áll. Őt segíti hét-nyolc szent. A tagokat mindig a tanács kooptálja, az imám pedig kijelöli utódját. A szentek pedig nem csak a vallás ügyeit intézik. Minden a várossal kapcsolatos fontos ügyben ők döntöttek – és ma is sok dologban megmaradt a szerepük. Ők határozzák meg az árakat – amiket mindenkinek követni kell. Senki nem adhatja olcsóbban vagy drágábban az áruját. És ők határozzák meg például a lányok hozományát is az adott évben – ez sem lehet több, vagy kevesebb. Akinek nem jutna, azét kipótolják az adóbevételekből. A cél egyfajta egyenlőség, legalább is a nagy vagyoni különbségek kialakulásának elkerülése. És talán ez a puritanizmus – vegyülve az iszlámban amúgy is jelenlevő erős szemérmességgel – hozta el a női ruházat korlátozását.
Aki ennél is délebbre megy az pedig megismerkedhet az óriás homokdűnékkel, a tevekaravánokkal és a tuaregek titokzatos világával. Dajnet és Tamanrasset egészen különös sivatagi világa mindenkit elbűvöl, aki oda eljut
Mert biztonságos
Igen tudom, hogy a legtöbb külügyminisztérium a veszélyzónába sorolja Algériát, de ez nem igazán tükrözi a valóságot. Valkóban volt az országban egy meglehetősen súlyos polgárháború a kilencvenes években, utána pedig voltak – ha nem is nagy számban – iszlamista ihletésű merényletek. 2019-ban tüntetéshullám rázta meg az országot – amolyan arab tavasz 2,0 jelleggel, de – ellentétben Líbiával vagy Szudánnal – a tüntetések nem torkolltak polgárháborúba, a kormányzatnak némi reformmal sikerült lenyugtatnia a lázongó népet. Azóta viszont – ennek már hat éve – semmiféle jelentősen rendzavarás nem történt. A közbiztonság jó, a rendőri jelenlét állandó az országban. Nincs nagyobb esélye egy merényletnek, mint bárhol másutt a térségben.
Algír utcáin semmivel sem veszélyesebb ma sétálni, mint bármelyik európai nagyvárosban, és vidéken is nyugodtan ki lehet menni sötétedés után is az utcára. Onnan tudom, hogy kipróbáltam. Csak a sok rossz hír után, ami évtizedekig Algériából jött, valahogy nehéz ezt elhinni, akkor is, ha igaz. Leginkább az algíri Kaszbától féltettek minket a helyiek is – kétségtelen tömény hangulatú hely, de még a pénteki ima idején sem tűnt félelmetesnek. Inkább csak olyan zsúfolt közel-keleti bazárnak, ahol bármikor kilophatják a zsebedből a pénzt. (Nem tették meg.)
Vannak azért hátulütők is…
Nem is kevés. A vízum megszerzése bonyolult és rémesen drága. (50 ezer Ft!) A 21. század kényelmi szolgáltatásait – kártyás fizetés, internetes vásárlás – jobb, ha elfelejtjük. A turisztikai infrastruktúra komoly hiányosságokkal küzd – olyan tengerparti üdülőövezetekről, amint amilyeneket akár a szomszédos észak-afrikai országokban láttunk, ne is álmodjunk. Vannak olcsó szállások – de ne várjunk medencés apartmanokat. Cserébe viszont felfedezőnek érezhetjük magunkat – és az is valami.
