Be kell vallanom, nem láttam a címben hivatkozott opus egyetlen részét sem. Általában nem szoktam ilyen filmeket nézni, és amit hallottam róla nem győzött meg. Most viszont már nem is kell – ami érdekes lehetett, azt láttam belőle, amit nem Saint Vincenten, az Dominicán.
Kezdjük a névvel, ami valljuk meg, igen zavaró. Van ugyanis egy Dominikai Köztársaság és egy ettől teljesen független Dominica (hivatalosan Dominikai Közösség) nevű ország. Mintha létezne egyszerre egy Magyar Köztársaság és egy Magyarország nevű államalakulat – egymástól néhány száz kilométerre, úgy hogy szinte semmi közös nincs bennük, azon túl, hogy valamikor egy szép napos vasárnapi napon pillantották meg azokat a spanyol hajósok először. Nálunk Kelet-Európában egy ilyen többé-kevésbé véletlen névegyezés is évtizedes ellenségeskedést (kereskedelmi háborút, petíciózást, neadjisten háborút) eredményezne, de hála istennek a Karib-térség lakói nem az ilyen vérjelentéktelen szimbolikus ügyekben élik ki összes tempramentumukat, így tulajdonképpen tesznek arra, hogy hány turista keveri össze a két szigetet. (Bár, miután ők a kisebbek voltak arról viták, hogy esetleg át kellene nevezni a szigetet – a legesélyesebb a kalinago indián név visszahozása volt, de rájöttek, hogy a Wai’tukubuli nehezebben kiejthető és megjegyezhető, így maradtak annyiban, hogy a helyi sört nevezték el Kubulinak. Szigetünk egyébként szinte Európában van, délről és északról is az Európai Unió veszi körül – pontosabban Guadeloupe és Martinique – mindkét sziget francia tengerentúli megye.
Éppúgy, mint Saint Vincenten, itt is a spanyol felfedezők után a francia gyarmatosítók vetették meg először a lábukat 1690-ben. Ők hozták ide a fekete rabszolgákat, meg a francia nyelvet is – amiből a helyben általánosan beszélt kreol kialakult. A kalinagok, akik a szigetet lakták korábban, lassan eltűntek – mára a 71 ezres lakosságból talán 2000 az őslakos. A többiek többségében feketék – sokan közülük már a brit időkben telepedtek meg a szigeten, amikor itt már szabadabb világ volt, míg a francia gyarmatokon még tovább élt a rabszolgaság. Nem is csoda ezek után sem az, hogy aki tudott átszökött a szomszédos szigetekről – sem az, hogy a szigetlakók maguk is részt vettek a háborúkban (volt több is Franciaország a Nagy-Britannia közt) a sziget védelmében. A sziget egyébként élen járt a társadalmi haladásban a térségben – 1838-ban már választott képviselőkből álló fekete parlamentje volt, ami csípte is a birtokosok szemét, így lassacskán visszaszorították a választott tisztségviselőket, és a 19 század végére Dominica is belesimult a koronagyarmatok rendszerébe. A XX. században aztán visszaszerezték az autonómiájukat – majd 1979-ben elnyerték a függetlenséget is: itt helyből köztársaságot alapítottak, nem bíbelődtek a királyi házzal. Azóta is büszkén húzzák fel a zászlajukat – ami az egyik legbonyolultabb a ivlágon, és egyike a nagyon kevés nemzeti lobogónak, amelyben a lila szín szerepel. (igazi itt is csak a nemzeti madár abrázolásásban) (Arra már talán Puzsér Róbert sem akar emlékezni, hogy pályakezdőként, amikor még az Echo Tv-n volt humorista egy dominikai zászló mögött ülve szidta az orcsányt és a gyurbánt.)
Itt olvasható a régi és majdnem új név
A világ egyik legszebb zászlója
A huszadik században is a társadalmi változások élvonalában maradt a sziget – az egész karib-térségben itt választottak először női miniszterelnököt Eugenia Charles személyében, aki 1980-tól egészen 1995-ig irányította az országot. A sziget modem történelme amúgy nem egy díszmenet. Bár Dominica is vulkanikus eredetű, itt – ellentétben Saint Vincenttel – nem a vulkánkitörések, hanem a hurrikánok jelentik a legfőbb veszélyt. Több is komoly pusztítást végzett az elmúlt évtizedekben. Legalább ilyen pusztító volt az, hogy az ország itt is monokultúrás mezőgazdaságra alapozta jólétét – a banán világpiaci ára pedig nem nőtt, sőt jelentősen csökkent az utóbbi évtizedekben. A Saint Vincent-ivel szemben az itteni kormány viszont többé-kevésbé sikeresen vetette bele magát a pénzügyi szektor fejlesztésébe. A legsikeresebb üzlet azonban nem is az off shore lovagok lovagoltatása, hanem a pénzért árusított állampolgárság lett. A cuki papagájos útlevélen kívül – ami persze nagyon menő – a legfőbb előnyt az jelenti, hogy mivel Dominica kicsi, és nem különösebben szegény ország az EU-ba és az Egyesült Államokba is vízummentesen lehet utazni a dominicai állampolgároknak, és nincsenek ehhez képest halálra adóztatva. Hogy ez elég vonzó azt jelzi, hogy meglehetős sikeres van a programnak – többen ki is fizetik azt a mintegy 36 millió forintot, amibe az állampolgárság kerül. Az off shore lovagoltatáson kívül a legfőbb megélhetési forrás persze továbbra is a banán – elképesztően sokfélét termelnek, nem csak azt, amit itthon is lehet kapni, a fű (igen, az, amiből a vicces cigi készül, és az egész szigetvilágban legális), no meg a turismus. Illetve ezek kombinációja – például banán és fű értékesítése a turistáknak.
Banánválaszték
Three in one – banán és fű árusítása turistáknak…
A turizmus itt gyakorlatilag – az ide látogató számára – ideális szinten van. Nincs az a kihaltság, mint Saint Vincenten, de nem is futsz bele lépten-nyomon egy amerikai nyugdíjascsoportba , mint Barbadoson. Ami azt jelenti, hogy van infrastruktúra – étterem beach bar, szuvenírárus – de nem érzed úgy, hogy egy turistagettóban élsz. A helyiek itt is – akárcsak Saint Vincenten – megőrizték a pozitív hozzáállásukat a turistákhoz (no meg úgy általában az élethez) – bármikor leülhetsz velük egy pohár rumra, Kubuli sörre meg vicces cigire a helyi kocsmában, tengerparton vagy a házuk előtt. Minket egy este alatt fogadtak be a faluközösségbe – és másnap reggel már széles mosollyal és tartalmas reggelivel fogadtak. Igen, itt kaptunk reggelire pácolt marhabőrt, a széles mosolyok, pedig még szélesebbé váltak, amikor el is fogyasztottuk.
A széles mosoly
Nézni bőven van mit. Ami a természeti látványosságokat illeti Dominica messze-messze kiemelkedik az összes karibi sziget közül. Az ember – mégis csak egy karibi szigetről van szó – a tengerpartokra gondol. Vannak persze gyönyörűek – de ez csak a kezdet.
A látványosságok legnagyobb része így-úgy a sziget vulkanikus múltjához kapcsolódik. Az igazi nagy durranás a Boiling Lake – egy valóban forró tó. Ehhez azonban mostanság csak meglehetősen hosszú gyalogos útvonalon lehet eljutni. Hamarosan megváltozik a helyzet, az ország ugyanis építi a világ leghosszabb lanovkavonalát, ami egyenesen a tengerparti fővárosból vezet majd a tóhoz. Sokkal könnyebben megközelíthető – igaz kevésbé látványos – a Cold Soufriere nevű hideg kénes forrás – alig pár perces séta az autóúttól.
Szintén pár perces – és szintén kiválóan kiépített – úton elérhető több kisebb- nagyobb de egyaránt igen látványos vízesés is. A legfelkapottabb az Emerald Poolnak – smaragd medencének – nevezett kis vízesés, ami tényleg lenyűgöző természeti környezetben kínál üdítően hűvös csobbanásra lehetőséget.
Kettő a sok kis vízesésé közül, ahová csak úgy oda lehet sétálni.
És maga a Smaragd medence
A legnagyobb durranás azonban – szintén a világörökség részét képező Morne Trois Pitons Nemzeti Parkban – a Titou-szurdok. Nem véletlen, hogy szerepet kapott a Karib-tenger kalózaiban. Kevés ennyire látványos- élményszerű helyet láttam-tapasztaltam egészé életemben. Az élmény azzal kezdődik, hogy – szigorúan mentőmellényben – leereszkedtek egy valószínűtlenül türkiz színű kis folyócskába. A folyóban ár ellen kell haladni, és hamarosan feltűnik a szoros maga. De milyen szoros! A valószínűtlenül kék víz egy alig pár méter széles kanyargós útvonalon halad. Fent a sziklák összeborulnak, csak egy egészen keskeny csíkon ömlik be a fény, elképesztő túlvilági fénybe vonva a szorost. A hogy haladunk előre – körülbelül 60 méter után – egy barlangi tóhoz jutunk, aminek a végén egy vízesés hátoldalához jutunk. Ott felmászva a sziklákon jutunk ki egy rejtett kis tóhoz, amibe a vízesés beleesik
A képek sajnos vajmi keveset adnak át az élményből…
A másik ehhez mérhető látványosság az Indian River. Egyáltalán nem meglepő, hogy az is szerepelt a filmekben. Egy kis házikó – az egykori díszlet része – még mindig áll. Itt nem kell úszni – kishajóval viszik be a vadregényes mangroveerdőbe a turistákat. Itt a az összekapaszkodó fák közt kanyargó folyó biztosítja azt a misztikus túlvilági hangulatot, amit kiváló forgatási helyszínné tette a folyót. Ez persze arra is jó, hogy a forróságban – ami azért itt egész évben velejárója a trópusi éghajlatnak – üdítően hűvösnek érezzük a több, mint egy órás utazást a kis csónakon. Közben persze a csónakos magyaráz is – és mutatja, amit a környező vadvilágból láthatunk. nagy állatokra ne számítsunk – a szigeteken olyanok sosem éltek, de ha lettek is volna, már rég megették mindet. Láthatunk viszont sok madarat, és néhány érdekes hüllőt. Az út végén kis bárral ötvözött botanikus kert vár a dzsungel mélyén – kókuszvíz, rum és vicces cigi van itt is bővében.
A természeti látványosságok bőven megtöltenek néhány napot – de azért van itt más is. Lehet csak úgy heverészni a strandon – mert ugyan kevesebb homokos strand van, mint Barbadoson, és itt is csak a sziget nyugati partján lehet fürödni, de azért vannak igazán hangulatos helyek. És van némi történelmi látnivaló is. Fort Shirley például egy kellemes és jól karbantartott brit erődítmény. A franciák ellen építették, akik többször is ostromolták a szigetet.
De Roseau, a főváros is megér egy fél napot – a térség talán legkellemesebb fővárosa. Ne gondoljunk világvárosias településre, de megvan karibi bája, és vannak benne jó éttermek, meg persze kis múzeum és botanikus kert.
Roseau karibi bája
És csak úgy úton-útfélen…
Persze ez utóbbi igazán nem is kellene, hiszen szigeten ha csak megyünk A-ból B-be már attól botanikus kertben érezzük magunkat. Szóval Dominica varázslatos hely – elbűvöl, magával ragad, és ha lejöttél onnan akkor sem enged. Olyan hely, ahová mindig visszavágysz, mert ha csak néhány napot töltöttél el, akkor is úgy érzed, hogy hazamennél oda.
