Hány Albánia van a világon? A kérdés hülyén hangzik, de ha így tesszük fel, akkor biztosan nem egy. Bizony van, illetve volt egy másik is. És megnézzük, mi maradt belőle.
Előre eláruljuk: a másik Albánia a Kaukázusban, a mai Azerbajdzsán területén feküdt. Emlékezete sok szempontból igen megosztó, és jól mutatja, hogyan lehet egy majdnem teljesen eltűnt népet felhasználni a modern nemzetépítés(ek) céljaira. Így aztán igen tanulságos kis történet kerekedhet belőle. De kezdjük az elején – ha az ember Qubából akar eljutni Naftalanba, egy baromi nagy kört kell tennie. A Kaukázus nem az Alpok, ahol a hegyeken autópályák és alagutak vezetnek át – itt a hegyeket meg kell kerülni. A hosszú utat pedig érdemes megtörni mondjuk Qabalában. (Esetleg Gabala vagy Kabala – mint láttuk a k-szerű hangok leírásával az azerieknek rendszeres problémáik vannak.) Légvonalban tök közel lenne amúgy Qubához. Szintén a hegyek lábánál fekszik.
Qabala látképe a hegyekből
Ma alapvetően üdülőváros – van síterepe télre, nyárra meg van egy olyan vízesése, ami azeri viszonylatban nagy számnak számít. (Norvégiában nem kerülne fel a turisztikai térképekre sem.)
A Hét Szépség Vízesés
A várostól nem messze viszont ott található a régi Qabala – illetve a rommező, ami abból ma látható – az egykori Kaukázusi Albánia fővárosa, ahonnan mai történetünk kezdetét veszi. Kezdjük a névvel – Albániának a görögök nevezték el az országot, és – minden valószínűség szerint – az égadta világon semmi köze nincs a balkáni Albániához, amit akkor még nem is hívtak így, sőt nem is létezett. Örményül Aghwank vagy Alvank volt a neve – a legtöbb információ az országról örmény forrásokból maradt fenn, ennek jelentőségéről később még írunk – párthus neve Ardhan, közép-perzsa: megnevezése Arran, arab neve ar-Rān volt. Grúzul Rani néven volt ismert. Hogyan hívták saját lakói saját nyelvükön, nem tudni. Helyi forrás ugyanis igen kevés áll a rendelkezésünkre – pedig azt tudjuk, hogy az ország lakóinak egy idő után volt saját írásuk. Nem is akárki találta fel az albán írást – ugyanaz, aki a grúz és örmény betűket is megalkotta, egy Meszrop Masztoc nevű örmény szerzetes. Az ötvenkét betűből álló kaukázusi ábécé, amely hasonlít a grúz, etióp és örmény írásra, néhány feliraton és egy 15. századi örmény kéziratban maradt fenn. Ez a kézirat, nyelvtanulási kézikönyv, amely különböző ábécéket mutat be összehasonlítás céljából. 1996-ban Zaza Aleksidze, a Grúz Kéziratok Központjának munkatársa az egyiptomi Sínai-hegyen található Szent Katalin kolostorban egy grúz palimpszeszten egy korábbi szöveget fedezett fel. 2001-ben Aleksidze a szöveget kaukázusi albán nyelvűnek, a szöveget pedig egy valószínűleg a 6. század előtti korból származó korai lectionáriumnak azonosította. Ez nem sok.
A Jerevánban őrzött kézirat
Így azt is csak feltételezhetjük, hogy milyen volt a kaukázusi albánok nyelve. Úgy tűnik őseik a Kaukázus északabbi vidékeiről vándoroltak ide, és nyelvük is az ott élő népekkel – lezgekkel, lákokkal, dargvákkal volt rokon. Muszlim földrajztudósok, feljegyezték, hogy egy általuk arráni nyelvnek nevezett nyelvet még a 10. században is beszélték a fővárosban, és Arrán többi részén. Ma – úgy tűnik – az udi nyelv a kaukázusi albán folytatása. De – hangsúlyozzuk – ez csak egy feltételezés: azt ugyanis bizonyosan tudjuk, hogy a kaukázusi Albániában is több nyelvet beszéltek – akár 25-öt is – és hogy ezek közül az volt-e a domináns, aminek a mai folytatása az udi, azt nem mondhatjuk bizonyossággal meg. Az udik amúgy sincsenek túl sokan – az egész világon mintegy 10 ezren beszélik a nyelvet, nyilván mindnyájan beszélnek más nyelveket is, így az udi minden bizonnyal hamarosan ki fog halni. Hogy hol lehet még élő udit látni, arról hamarosan szó lesz, de előbb nézzük meg, amit őseikről tudunk.
A legfelső az udi nyelvű felirat
A kaukázusi Albánia a mai Azerbajdzsán nyugati részén terült el – Kolkhisz, Örményország, Atropaténé által határolva. A klasszikus források egybehangzóan állítják, hogy a Kura folyó képezte a határvonalat Örményország és Albánia között, miután az örmények a Kr. e. 2. században meghódították a Kura jobb partján fekvő területeket. Az ország utána részint párthus, majd perzsa, részint örmény befolyás – uralom alá került. Jártak itt rómaiak is – de csak futólag, erről egy felirat tanúskodik a Kaszpi tenger partjánál.
Aghvank
A valós tudásunk Aghvank történetéről elég töredékes. Van néhány királynevünk a korábbi korszakból – Koszisz, Zober, Oroiszéesz – görög forrásokból, és egy óörmény nyelvű történeti munka, amely örmény szempontból írja le Aghvank történetét a 4.-től a 10. századig. Ezen felül vannak a régészeti források, amelyeket az elmúlt egy-másfél évszázad hozott a felszínre. Az azeri örökségvédelem minden esetre igen lelkesen ír a kaukázusi albán főváros jelölési anyagában arról, milyen csodás hely is volt az ókori Gabala: ” A város az i. e. 5. századtól az i. sz. 1. századig a Kaukázus legnagyobb városaként, valamint kézműves és kereskedelmi központként volt ismert, területe 50 hektár volt. … …. erődítményfalai egykor vályogtéglából és égetett téglából épültek, 25 hektár területen. … .Elhelyezkedése a keleti és nyugati világot összekötő Selyemúton, a Kaszpi-tenger és a Fekete-tenger között, valamint az eurázsiai globális kereskedelmi útvonalakon létezésének minden időszakában sűrű karavánút-hálózat kialakulásához vezetett, ami növelte a város nemzetközi jelentőségét…. Gabala a pogányság, a kereszténység és az iszlám korában is fontos kulturális központként jelenik meg…. Az ókori Gabala kozmopolita város volt, ahol különböző etnikai és vallási közösségek éltek. Itt a pogány albán, gel, lezg, kimmer, szaka, hun közösségeket felváltották a keresztény albán, udi, gasaani, tat, hun, sabir közösségek, majd őket a szunnita shafi’i és hanafi muszlim törökök.” Mindebből a nagyszerűségből és kulturális pezsgésből azért visszafogottan látszik bármi is a rommezőn.
A leglátványosabb elem a városfal egy erősen rekonstruált része, egy kapuval, ami egykor a folyóra nyílott. Ez annyira emblematikus, hogy ezt a képet mutatgatják mindenütt.
A rommezőn ezen kívül lehet látni egy egykori lakónegyed maradványait – érdemes odafigyelni a vízvezetékre – egy temető részletét, és egy feltehetően keresztény templomot.
Helyi lelkes idegenvezető visz körbe – ami azért sokat hozzáad az élményhez. Mert egyébként nem valami nagy durranás a rommező – bár az elmúlt években a koreaiak segítségével kihozták belőle a lehető legtöbbet.
Takarosan rendben vannak tartva a „kaukázusi albán” műemlékek másutt is. Kiş városában – Şakitól nem messze – egy középkori templomban kis múzeum is van, de magában Şakiban is – nem messze a világörökségi palotától – látható egy egykori „kaukázusi albán” templom.
A „kaukázusi albán” templom Kisben
Az „egykori kaukázusi albán templom” Şakiban
Albánia ugyanis kereszténnyé lett még az ókorban, Örményországgal egy időben, és ugyanúgy a monofizita – Jézus egyfajta isteni lényegében hívő – irányzatot tették államvallássá. És innen válik a történet kissé ingoványossá. Addig teljesen rendben is lenne a dolog, hogy Azerbajdzsán keresi a gyökereit. Ilyen néven török nyelvű állam 1918 előtt nem volt, azeri identitás sem létezett korábban, voltak kisebb- nagyobb államalakulatok a térségben (általában legalább is formálisan valamelyik térségbeli nagyobb ország függésében), de igazi helyi identitást nem alakítottak ki. Ilyen esetekben általában igyekszenek az országok az ott élt egykori magaskultúrákhoz fordulni támaszért. Így van ez Jordániától Üzbegisztánig mindenütt. Az azeriek most azt magyarázzák, hogy ők maguk a kaukázusi albánok leszármazottai, akik egykor hatalmas és csodás civilizációt hoztak létre, csak közben ugye nyelvet meg vallást váltottak, de egyébként minden ok.
Mások viszont nem így látják. Az albánok ugyanis – ezt már írtuk – elég hamar, részben már a Kr.e.2. században örmény befolyás alá kerültek. Különös tekintettel igaz ez a korábban a Kaukázusi Albánia részét képező Arcahra és Utikra, ahová amúgy a kaukázusi albánok uralkodója is menekülte az iszlám hódítás után, az óörmény krónikák szerint. Előbbi neve így nem ismert – de ha úgy mondjuk, ahogy a szocializmusban hívták, mindjárt kezdjük majd kapiskálni, mi lehet a gond: Arcah ugyanis Hegyi Karabah néven lett világhírű. De nem csak Arcahról van szó – az albán egyház betagozódott az örmény apostoli egyházba, az albánok/udik sokáig a örményt használták liturgikus nyelvként. Az egykori albán nyelvű szertartáskönívek kimentek a divatból, átírták őket, vagy egyszerűen elvesztek. Később sokan a grúz Kaheti királyság uralma alá kerültek, ők átigazoltak az ortodoxiához, és a grúz liturgikus nyelvhez. A grúzok – de főleg az örmények pedig úgy látják, hogy Azerbajdzsán azzal, hogy minden keresztény emléket „kaukázusi albánnak” titulál egyszerűen ki akarja irtani az örmények emlékezetét Azerbajdzsánból. Úgy tesznek, mintha a mai Azerbajdzsán területén soha nem is éltek volna örmények – ami viszont, ugye egyszerű történelemhamisítás, hiszen pontosan tudjuk, hogy egészen a kilencvenes évek elejéig az egész ország területén éltek örmények. Karabahból pedig múlt évben űzték ki őket véglegesen a nemzetközi közösség asszisztálásával. (És ott módszeresen számolják fel az alig egy éve még ott élő örmény többség életének minden nyomát.) Másutt pedig egyszerűen átcímkézik az örmény kulturális örökséget „albánra”. Karabah – Arcah esetében ez az „albánosítás” egészen abszurd – hiszen jól tudjuk, hogy az ott alig több, mint egy éve a lakosság túlnyomó többsége egyértelműen örménynek vallotta magát és esze ágában nem volt Azerbajdzsánhoz tartozni – függetlenül attól, hogy elképzelhető valóban, hogy őseik 1800 évvel ezelőtt albánok voltak.
Karabah – a győzelem íze. (Az üdítő íze egyébként pocsék – nem hinném, hogy a győzelemnek ipari melléktermék íze lenne.)Azerbajdzsán – persze – ezt hevesen cáfolja. Sőt igyekszik úgy mutatni magát, mint egy olyan ország, ahol a kisebbségek nagyon is becsben vannak tartva. Így támogatják Qubában a zsidókat, és így mutogatják lelkesen az udikat is. Állítólag nem volt ez mindig így – Nijban, az egyetlen faluban, ahol még élnek udik sokan aggódtak a kilencvenes évek elején, hogy örménynek nézik őket, és sokan ezért el is menekültek a faluból – így a világ 10 ezer udijának a fele most Oroszországban él. Aki maradt viszont sikerrel használta ki az azeriek vágyát arra, hogy felmutassák az „albán örökséget”, és a „multkulturális Azerbadzsán” mítoszát. A három udi templom közül egyet szépen restauráltak. Bár középkorinak látszik, valójában 1823-ban építtette egy gyanúsan örmény nevű Astvacatur Jatanjan nevű pap.
Nyílt egy skanzen is, ahol mindent megtudhatunk az egykori udi életről, vannak beöltöztetett bárbúk és – mivel keresztények ugye – borospince is.
2003-ban pedig bejelentették, hogy az udik – nagyjából az az egyetlen templom, ahol még van keresztény udi vallásgyakorlat – önálló Udi Apostoli Egyházat gründolnak maguknak, így megszüntetve a függést az orosz egyháztól, no meg Örményországtól is, feltámasztandó a Kaukázusi Albánia kulturális örökségét a független Azerbajdzsánon belül. . Azerbajdzsán tehát – egyelőre – úgy tűnik nyerésre áll a narratívák harcában. Örményországnak nem nagyon vannak szövetségesei és fórumai. Azerbajdzsán pedig egyszerre tudja magát a kulturális örökség és a keresztény és zsidó kisebbség védelmezőjének mutatni.
