A király halálakor feláldozzák szolgáit, hogy legyen, aki szolgálja a túlvilágon is. A gondolat, bizonyos értelmezési keretek között logikusnak hat, de valljuk meg, ilyen gyakorlatot azért leginkább az ókorból ismerünk – ha megkérdeznénk a nagyérdeműt, mikor is volt az utolsó ilyen szertartás, gyanítom a legtöbben Kr.e. több ezerre saccolnánk. A valóságban – ezt már bizonyítani is tudjuk – sokkal közelebb vagyunk hozzá, 1858-ban történt.
A király a túlvilágon is király. Sőt, ha e világon király volt, a túlvilágon jó eséllyel isten lesz, és szelleme vigyáz majd az országára, hogy az békében, bőségben, boldogságban éljen. Ehhez persze az kell, hogy a király a túlvilágon se szűkölködjön, kellenek neki – illetve az istennek, akivé válik, a bőséges áldozatok, a hosszú túlvilági útra vitt étel és ital, a gazdag sírmellékletek. No meg persze az, hogy úgy, ahogy itt a földön kiszolgálták, úgy a túlvilágon is legyenek szolgái. Ez egy meglehetősen logikus érvelés – pusztán azt kell elfogadni hozzá, hogy a király valamiféle isteni lény, és túlvilági jóléte kapcsolódik az ország jólétéhez. Úgy látszik a hierarchizált állam gondolatával ez a logikai lépés is egyformán az eszébe jutott, egymástól függetlenül az emberiség több kultúrájának is, efféle – gyakran tömeges – emberáldozatok ugyanis egyáltalán nem ritkák a korai kultúrákban. Amikor 1922-ben Leonard Wooley megtalálta Urban a királyi temetőt nem csak a benne talált sírmellékletek tömege és szépsége döbbentette meg a nagyvilágot, hanem az is, hogy a sumer királyok sírjaiban láthatóan szolgák csapata is feküdt, akiket a királyokkal (illetve Puabi esetében a királynővel) együtt temettek el. A sírok bejáratánál fegyveres férfiak, a sírkamrákban nők – minden valószínűség szerint – szolgálók feküdtek. Kétség sem férhet hozzá, hogy ők urukat (asszonyukat) kísérték a túlvilágra. Persze sok a továbbra is nyitott kérdés – kik voltak ők (a kutatások azt mutatják inkább fizikai munkát végeztek, tehát valószínűleg nem családtagok), és hogy hogyan haltak meg – egyesek szerint önként ittak mérget, mások állítják a csontok azt mutatják, hogy tompa tárggyal verték őket agyon. A temető Ur városának legkorábbi korszakából – kb. Kr.e. 3800-ból származik.
FentÍ Puabi királynő fejdísze – ma a British Museumban Lent: Az uri királysírok ma.
Egyiptom korai korszakában is szokás volt szolgákat küldeni az urakkal. Hor-Aha és Qa’a fáraók sírjában is több tucat szolgáló csontvázát találtak meg – akárcsak Sumer királyai e két fáraó is kultúrájuk legkorábbi időszakához tartozik, mindkettőjüket az Óbirodalom Első Dinasztiájához sorolják, a 31-30 században uralkodtak Krisztus előtt. Az igazi tömeges áldozatokat azonban a korai Kínában végezték. A Yinxu néven ismert egykori fővárosban (a mai Anyang mellett) a Shang dinasztia (K.r e. 1600 – 1043) uralkodói temetkeztek. A királyi sírokban nem kevesebb, mint 13 000 főt áldoztak fel. Kétféle emberáldozatot is ismertek, az egyiket sírmellékletek nélkül temették el, és – úgy tűnik – haláluk előtt meg is csonkították őket. A másikat – ők voltak a “kísérők” – a vezetők mellett, sírmellékletekkel temették el. Az emberáldozatokról nem csak maguk a sírok árulkodnak, hanem a jóslócsontok is, amelyek a király különböző rituális cselekedetivel kapcsolatos kérdéseket is megörökítették – ezek között pedig többször fordul elő az emberáldozattal kapcsolatos jóslatkérés. A hagyomány – és a csontok vizsgálata – megerősíti, hogy az áldozatok jelentős része máshol született, tehát minden bizonnyal hadifogolyként került a Shang királyok udvarába, ugyanakkor egy részük helyben született és élt, ők minden bizonnyal a király szolgálatában álló emberek voltak, akik feladatul kapták, hogy a túlvilágon is szolgálják tovább az urat.
Kosicsok lovakkal, és szolgák temetkezőhelyei Yinxuban.
Kisebb mértékben ugyan, de Kínában egészen a császárság megalapításáig folytatódott az ilyen emberáldozatok szokása – Qin államban is, amelynek uralkodója azután császárrá nyilvánította magát. Ő viszont szakított ezzel a hagyománnyal, az élő (holt) emberek helyett már elegendőnek érezte, ha terrakottából égetett szolgák és katonák sokasága kíséri őt a túlvilágra. Ez a szokás egyébként fennmaradt a Han dinasztia császárai körében is, de ők már nem ragaszkodtak az életnagyságú szobrokhoz – beérték kisebbekkel is.
Az agyaghadsereg
Hasonló változások mentek végbe Egyiptomban is – ahol a leölt szolgák helyét a fáraók sírjában az u.n. usébtik vették át. Ember formájú (egyre stilizáltabb) edények, amelyek a túlvilági szolgákat voltak hivatva szimbolizálni. A mediterráneumban ezután már csak ritka alkalmakkor jelenik meg az emberáldozat- a római szenátus Kr.e. 97-ben egyértelműen be is tiltotta. Európán kívül a középkorból is ismert ez a szokás Ibn Fadlán 922-ben a mai Kazany vidékén egy viking vezér temetésről írva berzenkedik azon, hogy szolgálónőit is megégették temetésekor. Az özvegyen maradt asszonyok rituális öngyilkossága férjük halotti máglyáján Indiában – ha nem is volt gyakori – szokásban volt egészen addig, míg a britek be nem tiltották a 19. században. De az utolsó igazi tömeges emberáldozat királyi temetésen Afrikában történt. A helyszín Dahomey királysága, az időpont 1858, az ok Gezo király temetése.
Fent: Gezo király egykorú ábrázoláson. Lent: Dahomey Gezo uralkodása előtt, és annak idején.
Dahomey a fon nyelvet beszélő nép királysága volt, nagyjából a mai Benin területén. Az országot valamikor a 13. században alapították, de sokáig a nagyobb, erősebb Oyo királyság vazallusai voltak. A 19. század elejére viszont Oyot – amely a mai Nigéria területén helyezkedett el – meggyengítette az északon erősödő fanatikus muszlim Sokoto Kalifátus. Gezo, aki 1818-ban puccsal jutott hatalomra, a belső elégedetlenség ellenére sikeresen vette fel a harcot Oyo maradékával és szabadult meg az adófizetéstől. Dahomey így a korábbinál sokkal jelentősebb országgá nőtte ki magát a térségben. Gezo belső reformokat is életbe léptetett – többek között ő hozta létre a kizárólag nőkből álló elit testőrségét, és belekezdett némi agrárreformba is. A pénzt mindehhez leginkább rabszolgakereskedelememből szerezte. Nos igen. A modern magukat antirasszistának mondó ideológusok nagyjából úgy igyekeznek bemutatni a rabszolgakérdést, hogy voltak a rossz fehér emberek, akik csúnyán kizsákmányolták a jó feketéket, ezért azok most kompenzációt érdemelnek, a fehérek meg örökké szégyelljék magukat.
Dahomeyi katonák kísérik a rabszolgákat egykorú metszeten
A valós történet ennél – lepődjenek meg – sokkal bonyolultabb. Nyugat-Afrika számos királyságának jelentette a gazdasági alapját a rabszolgakereskedelem. A környező – maguknál fejletlenebb társadalmi körülmények között élő – törzseket tizedelték, hogy aztán akiket sikerült a rablóhadjáratokon összefogdosni, azokat eladják az európai, vagy éppen arab kereskedőknek, illetve dolgoztassák saját földjeiken. Eladogatták azokat is, akik valamiért nem voltak megfelelőek a hatalomnak – Gezo elődje (és féltestvére) a leendő király anyját is eladta Brazíliába – ahol aztán ő alapította meg az egyik legismertebb afro-brazil vallásos társaságot. Mindezt pedig akkor is folytatták, amikor – a keresztény jótékonysági szervezetek nyomására – több európai ország már be is tiltotta a rabszolgaságot. Gezonak például meg kellett küzdenie a brit flottával – amelyik blokádot hirdetett Dahomey rabszolgakikötői ellen. A király egyébként részint a franciákkal, részint egy elég kétes hírű brazil üzletemberrel folytatta a bizniszt a britek kijátszására – és néptelenítette el az országtól északra eső területeket. És hogy mindezt honnan tudjuk. Nos részint persze az európaiak feljegyzéseiből – részint viszont Gezo palotájából.
A palota ma
Dahomey fővárosa Abomey ma Beninben található – az egykori királyi palota, illetve mai abból megmaradt, pedig világörökségi helyszín. A palota domborművei pedig elbeszélik az ország történetét. Bár az írást nem használták – azt csak a térség muszlim és keresztény országaiban ismerték, Dahomey hivatalos vallása pedig a vudu volt – a domborművek ábrázolásai és az azokhoz kapcsolódó történetek megőrizték Dahomey történelmének vázlatát. Persze legendákkal, mesékkel vegyítve. Az például biztos, hogy Gezo – európai nyomásra – 1852-ben végül betiltotta az emberkereskedelmet.. Ez azonban nem mindenkinek tetszett a palotában, így halála előtt egy évvel újra engedélyezte. Halála után pedig – amiben állítólag szerepet játszott az udvari intrika és egy baljós jóslat is – a trónra lépő Glele herceg ismét az emberkereskedelmen látta az ország sikerének zálogát. Ő 1889-ben hunyt el, de ekkor már hadban állt a franciákkal, akik végül legyőzték Dahomeyt, és utolsó királyát Bléhanzint börtöne vetették. Ő mára afféle nemzeti hős lett Beninben.
Az utolsó király emlékműve ma Bohikonban.
De hogy jön ide az emberáldozat. Nos, amikor 1858-ban Gezo meghalt, a vudu papok igazán meg akarták adni a módját annak, hogy hogyan emlékezzenek meg a halott király lelki üdvéről. A korabeli brit bulvárlapok szerint 2000 (mások szerint csak 800) rabszolgát mészároltak le a halotti toron. Gezonak persze nem volt valami jó sajtója Nagy-Britanniában, a brit bulvársajtó pedig már akkor sem szavahihetőségéről volt híres. A helyi legenda viszont egyértelműen arról szól, hogy amikor a halotti templomát építették, abba 41 rituálisan tiszta rabszolga vérét keverték. Ezt mesélte nekünk is a gájdunk, amikor ott jártunk – amikor éppen nem azzal volt elfoglalva, hogy azt ellenőrizgesse, hogy ne fényképezünk-e véletlenül a palotában. A 41-es szám a vudu szent száma – szerintük tehát, ellentétben a Galaxis útikalauzzal nem a 42 az élet értelme. Eddig a tudósok hittek is benne, hogy megtörtént az emberáldozat, meg nem is.
Fent: A síremlék ma. Lent: Az emberáldozat egykorú metszeten.
Elég legendásak a körülmények – és valljuk be nem is vet túl jó fényt a királyságra, hogy még a 18. század közepén is ilyen dolgokat műveltek. Így aztán most modern eszközökkel kezdték vizsgálni a sírépítményt, amelyről úgy tartják embervér, szentelt víz és pálmaolaj tartja egybe. A párizsi Musée du Quai Branly, a benini Abomey-Calavi Egyetem és a francia Európa- és Külügyminisztérium kutatócsoportja nagyfelbontású tandem tömegspektrometriát alkalmazott a kenotáf falainak burkolóanyagának elemzésére. Több mint 6397 különböző molekuláris egységet azonosítottak, köztük emberi és csirkékből származó fehérjéket. Ezek az eredmények összhangban voltak azzal, hogy az építőanyagokban emberi és baromfivért használtak. A vér központi szerepet játszik a vudu rituálékban, az életet és a spirituális energiát szimbolizálja. Az állati vért, különösen a csirkékét, gyakran használják fétisek – spirituális jelentéssel átitatott faszobrok – megelevenítésére. A palota habarcsában talált emberi vérről úgy vélik, hogy az elhunyt király védelmét és tiszteletét szolgáló bonyolult szertartások része volt. A tanulmány kiemeli, hogy a dahomey-i királyok “istenkirályoknak” számítottak, akiknek hiedelemrendszere a halált inkább átmenetnek, mint végnek tekintette. A vudu rituálék célja az volt, hogy metafizikai gátat hozzanak létre az emberi világ és a spirituális birodalom között, vérrel, imákkal és szentelt vízzel védelmet és megszentelt energiát adva az épületeknek. Az egyik váratlan felfedezés a búzafehérjék jelenléte volt a habarcsban. Ghezo uralkodása idején a Szaharától délre fekvő Afrikában nem termesztettek búzát, ami a Dahomey és Franciaország közötti kulturális cserére utal. Gezo csodálta III. Napóleont, és ajándékokat, például szöveteket és fegyvereket küldött Franciaországba. Valószínű, hogy az áldozati anyagok között kapott francia kenyeret is, amit elég értékesnek érzett, hogy darabjait a vuduszertartásokhoz használják. Ez a tanulmány jelentős előrelépést jelent a paleoproteomika és a metaproteomika alkalmazásában az ősi kulturális gyakorlatok vizsgálatára. További DNS-elemzések részletesebb betekintést nyújthatnak az áldozati áldozatok személyazonosságába és a vérük felhasználásának konkrét körülményeibe.
