Ha feltennénk a kérdést, melyik mai ország területén található az a kisváros, ahol Tel-Aviv alapítása (1909) előtt kizárólag zsidók éltek, valószínűleg a legtöbben Lengyelországra vagy Ukrajnára tippelnének. Pedig a helyen választ egészen másutt kell keresni.
Bakubalkubakubaku – sosem voltam még Kubában! – lelkendezett egy kapatos utastársunk, miközben a gépünk helyi idő szerint hajnali három körül a leszálláshoz készülődött a bakui repülőtér közelében. Bár akkor nyilván szóviccnek szánta – az álmos utasok nem nevettek – de ami igaz, az igaz: reggelre már Kubában voltunk.
A bakui repülőtér
És a bizonyíték, hogy hol járunk – Quba városkapuja.
Nem abban a Kubában persze, ami a Buena Vista Social Clubról híres – ez a Kuba igazából semmiről nem híres, de háromféleképp is írják – Kuba, Quba, illetve Guba, hála az azerbajdzsáni nyelv különféle írásmódjainak és a szókezdő k-szerű hangnak. De ha semmiről nem híres ez a Quba/Guba, akkor minek mentünk oda? Egy részről onnan elérhető az ország egyik legfrissebb világörökségi helyszíne Xinaliq (vagy Hinalug de ennek is van még jó pár írásmódja…), más részről itt van az a bizonyos zsidó kisváros, ami másfél száz évvel idősebb a világ első újkori zsidó városánál Tel-Avivnál. A településrész hivatalos azeri neve Qırmızı Qəsəbə, de lakói az egyszerűség kedvéért inkább oroszosan Krasznaja Szlobodaként említik. Héber neve is van – mégis csak zsidó városból beszélünk – Ha’Ir ha’Aduma – mindhárom kb ugyanazt jelenti, vörös falu/város. Ezt a nevet csak a szovjethatalom aggatta rá – eredeti neve Jevrejszakaja Szloboda – zsidó falu, ami pontosan leírta azt, ami. A szovjetnek vége, de a név maradt – most már azt mondják, a sok vörös klinkertégla épület miatt. (Ki tudja miért, de ezt a burkolatot itthon is rendszeresen használták a zsidó intézmények építésekor.)
Kétség kívül vörös…
De hogy kerültek zsidók a Kaukázus lábaihoz? Kalandosan. A történet – természetesen – a Közel-Keleten kezdődik. Hogy ezeknek a hegyi zsidóknak az ősei valóban a Szentföldön éltek, azt genetikai vizsgálatok igazolták nemrégiben. Hogy mikor kerültek el onnan, az már jó kérdés. Saját hagyományaik szerint ők a zsidók tíz törzsének leszármazottai, akiket az asszírok hurcoltak még III. Tukulti-apil-ésarra király idejében. Ekkor kerültek az egykori Asszíriába – a mai Észak-Irakba. Annyi bizonyos, hogy valóban, évezredeken át élt ott, a mai Moszul környékén egy jelentős zsidó közösség. Az utolsó moszuli zsidók 1948-ban települtewk át Izraelbe – bár egykori zsinagógájukat most talán újjáépítik.
A Szasszon zsinagóga romjai Moszulban a város ostroma után
Hogy pontosan mikor és miért mentek onnan is tovább, azt szintén a múlt homálya fedi – egyesek szerint katonáskodni álltak be a szászánida nagykirályokhoz, mások szerint kereskedtek, de bizonyosan eljutottak a szászánida állam északi határvidékére, a Kaukázusba. Ekkorra már nyelvet is váltottak – anyanyelvük a zsidó-perzsa, vagy más néven tat vagy dzsuhuri lett. Ezt persze héber betűkkel írták, ahogy a többi zsidók által használt nyelvet is. Derbenttől – ma asz Oroszországhoz tartozó Dagesztán második legnagyobb városa – délre volt a Zsidó Völgy, neve is jelzi, itt élt a legtöbb hegyi zsidó. Amikor Iránban a síiták elkezdték üldözni a helyi zsidókat sokan onnan is a völgybe költöztek. A 18. század elejére már több tízezres hegyi zsidó közösség élt ott. Külsőre nem igazán lehetett megkülönböztetni őket muszlim és keresztény szomszédaiktól, a vidéken akkoriban mindenki hosszú kaftátnt, szőrös sisakot és fegyvert viselt. 
Külsőre mai utódaikat sem tudnánk megkülönböztetni a környéken élő azeriktől, a nők többségében kendőt viselnek, a férfiak is inkább valamiféle sapkát, és nem a vallásos askenáziknál szokásos kipát. Pedig – akik ott maradtak – éppúgy kevéssé jámboran vallásosak, ahogy az azerik sem éppen buzgó síiták.
1731-ben a Qubai Kánságban, ami akkor már csak formálisan függött Perzsiától feloldották a zsidók földtulajdonára vonatkozó tiltást – gyakorlatilag emancipálták a zsidókat, amivel messze megelőzték a nyugati országokat. 1742-ben Huseynali kán megalapította a mai Krasznaja Szloboda elődjét. A kis település akkor nőtt igazán nagyra, amikor az ő utódja Fatali kán idején a Zsidó Völgy menekültjei is csatlakoztak. A völgyet ugyanis az oroszok és a helyi hadurak közti háborúkban felprédálták, lakóinak jó részét megölték. A 19. században azután a zsidó kisváros mágnesként vonzotta a tágabb környék – a mai Azerbajdzsán, Dél-Oroszország, Irán zsidó lakóit, hiszen itt békében, nyugalomban éltek, a helyi földesurak támogatták a zsidók letelepülését. A ma álló épületek nagy része is a 19. század végéről származik – ekkor épültek a ma látható zsinagógák, rituális fürdők, a gazdagabb kereskedő, iparosok házai. A csúcson a település lakossága elérte a 20 ezer főt.
legszebb házak egykor igazi kis paloták voltak – mára többségük igen lepusztult, de van, amit a család máig igen szép rendben tart.
A különböző eredetű közösségek – külön zsinagógákat tartottak fenn, megőrizték sajátos szokásaikat, és nyelvüket. Így egy igazán változatos pezsgő kulturális közeg alakult itt ki – oroszul, törökül tatul, héberül, perzsául írtak olvastak, nyomtattak és tanultak.
A különböző zsidó csoportok elhelyezkedése a településen belül…
És a 13 különböző zsinagóga.
Különösen híresek voltak az itt készült textilek és szőnyegek – a szovjet időkben a krasznaja szlobodai zsidók egy hetven négyzetméteres szőnyeggel kedveskedtek Sztálin elvtársnak. Sokan részt vettek a Nagy Honvédő Háborúban is – az 500 krasznaja szlobodai katonából csak kevesebb, mint a fele tért haza.
1991-ben, amikor Azerbajdzsán függetlenné vált még 18 ezren lakták a zsidó várost. Közülük mára 3500-an maradtak – közben viszont a folyó túloldalán jó negyvenezresre nőtt az új azeri város. Sokfelé mentek innen – a legtöbben persze Izraelbe, de volt, aki Amerikát választotta, mások pedig Moszkvában próbáltak szerencsét. A házak nagy része ma láthatóan lakatlan.
Közben azért sokan haza-hazalátogatnak, és megindult az idegenforgalom is. 2009-ben az egyik egykori – mára használaton kívüli – zsinagóga épületében nyílt meg a hegyi zsidók múzeuma. Bemutatja a már eltűnőben levő egykori zsidó életet, szokásokat. Meg persze az innen elszármazott híres zsidókat – a sakknagymesterektől és oroszországi ingatlancápáktól egészen a karabahi háború azeri-zsidó hőséig.
A múzeumon keresztül lehet városi sétát is foglalni, ha valaki ért oroszul. Vezetőnk, egy Regina nevű fiatalasszony régi rabbicsaládból származik, és mindenhová elvisz minket.
A rabbi nagypapa szőnyegbe szőve a ház falán
Látjuk a még működő zsinagógákat, a mikvét – rituális fürdőt – mindezeket adományokból építették újjá az elmúlt években.
Az utolsó működő zsinagóga kívülről és belülről.
És a nagy zsinagóga, ami már csak a nagy ünnepekre nyílik meg.
Az éttermek – kávézók, boltok nagy része viszont már bezárt. Helyi kereslet már nem nagyon van – boltba átjárnak az azeri városba, esküvők, bar micvák, amikor eltartották az éttermeket már alig vannak.
Regina viszont bevállalta, hogy felvillantja nekünk a hegyi zsidó konyha csodáit – és másnapra olyan ebédet készített nekünk, ami mennyiségében és minőségében egyaránt lenyűgözött.
Hinaligból tértünk vissza megfáradtan – hogy oda miért érdemes menni, hamarosan elmeséljük.
