Az Omo völgye nem csak a tányérajkú murszikról híres. A hamerek ugyan kevésbé extrém módon változtatják el testüket – de vannak legalább olyan furcsa szokásaik mint szomszédaiknak. A cikk 18 éven aluliaknak nem ajánlott!
Hamereket, éppúgy, mint murszikat, először Key Aferben látunk a piacon – az Omo-völgy legnagyobb településének heti piacán minden környékbeli nép előkerül. A hamerek már itt kitűnnek a tömegből – hajuk, és bőrük is vöröses. Nem az ír géneknek köszönhetik: a magas bauxit tartalmú vörös afrikai port keverik el vajjal, és azzal festik testüket, hajukat vörösre. Key Aferben még nem tűnik fel, de amikor nagyobb csapatban csak hamerek vannak együtt, akkor ennek bizony komoly nyoma is van: a melegben a vaj avasodik, a törzsnek így átható – számunkra legalább is – kellemetlen avas vaj szaga van.
A piacon kapjuk a hírt, hogy délutánra hivatalosak vagyunk egy hamer faluba. A falu a főúttól – mondjuk úgy, az egyetlen környékbeli úttól – jó néhány kilométerre van, kint a pusztában. Egy motoros megy a terepjárónk előtt, és mutatja az utat. Számunkra rejtély, hogyan talál oda, de ő láthatóan minden fát ismer a környéken, tudja, hogy kell lefordulni. Amúgy mi is messziről halljuk már, hogy megy a dobolás – ünnepség lesz. Az egyik fiatalember házasulandó korba lép, így át kell esnie a férfivá avatási szertartáson. Urbánusabb közegben ez ugye általában az érettségi-szalagavató-after környékén szokott megtörténni, és keringőt tancolnak meg rondán berúgnak a fiatalok. De a hamerek körében a formális oktatás egyelőre nem igazán terjed. A statisztikák szerint a mintegy 40 ezer hamerből eddig összesen heten végezték el a középiskolát. A nyelvük egy úgynevezett afroázsiai nyelv, ami így az arab, a héber vagy éppen a hausza nagyon távoli rokona. Két ábécéje is van: egy latinbetűs, és egy etióp szótagjelekre alapuló. De igazán igény egyelőre egyikre sincs, a hamerek többsége nem ír, nem olvas. Így aztán se keringő, se palotás nincsen. De tánc azért van.
Az ünnepség ugyanis a leányok táncával kezdődik. Az ifjú hölgyek mindenféle csengettyűt, kolompot magukra vesznek, és egy meglehetősen szabad koreográfiájú, de elég vad táncba kezdenek. Zenét néhány dob és trombitaféle szolgáltat hozzá.
A tánc egyre gyorsul, a leányok kisebb köröket alkotnak, majd elkezdenek – nincs jobb szó rá – incselkedni a fiatalemberekkel. Eléjük ugrálnak, rázzák a csengettyűs tomporukat.
A fiatalemberek pedig az incselkedésre jókora vesszőkkel reagálnak, amivel rácsapnak a lányok hátára. Azok hol elugranak előlük, hol nem. Ezzel egyfajta násztáncot mutatnak be. A fiúk nem viccelnek, tényleg komolyan odacsapnak a lányoknak, sokuk hátán látszik, hogy kiserken a vér. Állítólag így mutatják meg, hogy mennyire lojálisak a családjukhoz, leendő párjukhoz.
De ez még mindig csak az előjáték. Bár akár több órán át is eltarthat. Az egésznek van egyfajta falusi búcsú hangulata: míg a fiatalok násztáncukat járják, a törzs többi tagja csak ül, nézelődik, és iszogat. A lényeg csak ezután következik, miután már a csúcson vannak az érzések.
A törzs idősebb tagjai a marhákat kezdik el terelgetni. A hamerek jelentős részt máig legeltetésből élnek, és rendszeresen csapnak is össze más törzsekkel, hajtják el egymás marháit, igyekeznek megszerezni a másik legelőjét. Előkerül egy vézna fiatalember is, tök meztelenül. Bár senki nincs túlöltözve, de ez azért ritkaság. A férfiak nagy részén valami lapszoknya-féle és póló is van. Sőt, van aki büszkén feszít egy frissen szerzett kínai edzőcipőben. A marhákat nagy gonddal választják ki, és terelgetik egy sorba egymás mellé. Láthatóan komolyan készülnek valamire, a feszültség egyre nő a törzsben.
Aztán hatalmas éljenzés – hujjonál – kíséretében a meztelen srác felpattan, és végigfut a marhák hátán. Először oda, majd vissza. Nem szabad leesnie, mert akkor megbukik a teszten, nem lesz belőle igazi férfi, és nem nősülhet meg. Hanem várnia kell a következő ünnepségre, amikor újra próbálkozhat. Arról nem is beszélve, hogy ha leesik, akkor jó eséllyel meg is tapossák a marhák, ami végképp betehet a férfiasságának, amit momentán csak úgy lóbál az állatok hátán.
Négyszer kell a mutatványt megcsinálnia – és sikerül is neki. Egyszer sem esik le, szépen az állatok hátán lépdel. Azok meg meglehetős béketűréssel állnak a mutatványhoz. Az ifjú így férfivá érett, mi pedig elgondolkodhatunk azon, hogy vajon ez a szokás hogyan jutott el idáig. Hiszen hasonló bika-szertartások ismertek voltak már az ókorban Európában is. Minószi falfestményeken láthatunk hasonlót.
És a bika – mint a férfi termékenység szimbóluma – egészen ősi, már a legkorábbi neolitikus településeken jelen volt. Vajon a nagyállattartó gazdálkodással együtt hozták a bika-kultusz és a bikaugrást is Afrikába? Vagy itt párhuzamosan, a mediterrán hatásoktól függetlenül alakult ki? Jó kérdés. De ezt biztos nem a hanerek fogják megválaszolni.