Az Omo-völgy, ahol találkozhatunk a tányérajkú murszikkal és az avas-vajszagú, bikán lovagló hamerekkel, még számos más, különös népnek is hazája. Egyikükbe szinte csak úgy belebotlunk az út szélén.
A bannák (más néven bennák, benyák) népe első látásra egészen olyan, mintha hamerek lennének, mínusz az átütő avas vajszag. Nem, ők sem mosdanak többet. Azt igazából a helyi higiéniai lehetőségek miatt nem is nagyon lehet, de nem kenik magukat vajjal. Ez nem jelenti, hogy csak úgy néznének ki, mint bárki más: a testük díszítésére nagyon is adnak. Fontos, hogy harci díszben fogadják az idegent.
A testfestésnek régen komoly jelentése volt, ma már csak inkább az esztétikumra mennek rá a bannák. Akik egyébként a hamerek közeli rokonai, ha akarják, meg is értik a szomszéd törzs beszédét. Persze kérdés, akarják-e. A bannák és hamerek között nem volt mindig egészen harmonikus a kapcsolat – ahogy most sem feltétlenül az. A legendák szerint a bannák a hamerekből váltak ki valamikor a régi időkben. A vetélkedés máig folyik: egymás marháinak elhajtása miatt most is vannak összetűzések.
Hogy ezek mennyire komolyak tudnak lenni, azt jelzi, hogy mi is eltértünk eredeti tervünktől. Abban ugyanis benne lett volna egy Jinka nevű település meglátogatása is, ahol azonban kitört a harc a murszik és az aarik között. A harc ezúttal – állítólag – nem a zsíros marhák, hanem a még zsírosabb turisták megszerzése volt. A harcnak pedig egy spanyol turista áldozatul is esett. Így Key Aferből nem Jinka, hanem Turmi felé indultunk, és ott futottunk bele a bannákba. Első látásra elég feltűnőek voltak.
Igen, a bannák népe arról híres, hogy ők gyakorlatilag gólyalábon élnek. A szokás állítólag azért alakult ki, mert a környéken sok volt a kígyó, és a fiúk nem akarták, hogy legeltetés közben kígyó marja meg őket. Hogy igaz-e vagy sem, azt nem tudni, az viszont bizonyos, hogy a bannák – ellentétben a hamrerekkel – nem bikaugratással, hanem gólyalábazással jelzik, hogy a fiú férfivá érett: ki kell faragnia a saját gólyalábát, aztán alaposan be kell gyakorolnia vele a mozgást.
A gólyalábazást ugyanis csak fiatal férfiak csinálják, a lányok – no meg az öregek – ki vannak ebből zárva. A fiúk viszont valóban elképesztő ügyességgel képesek a több méter magas gólyalábakon mozogni. Gyakorlatilag futnak velük, olyan terepen, ahol a gyakorlatlan ember cipőben is könnyen orra bukna.
De – akárcsak a tányérajak a mursziknál – ez a szokás is kihalóban van. Már nem mindenki hajlandó fehérre festeni a testét, és gólyalábon járni naphosszat fiatalon. Aki pedig csinálja, az is inkább csak a turisták kedvéért, hátha kap érte valamennyi pénzt. Turista viszont nem túl sok van. Az Omo-völgy ugyan híres különös népeiről, de azért elég messze van, még Addisz Abebától is, és elég nehéz odajutni ahhoz, hogy ne legyen mindennapos látvány a teli turistabusz.