Huszonhárom évvel ezelőtt egy Jászberényből érkező fiatalember beleszeretett egy szatmári faluba. Megfogta az udvarok rendezettsége, az emberek közvetlensége, a természet közelsége és az a különös figyelem, amellyel errefelé még számon tartják egymást. Muhari Zoltán Panyolán maradt, később a település polgármestere lett, és társaival létrehozott egy fesztivált, amely immár húsz éve ugyanazt próbálja megmutatni: milyen érzés megérkezni Szatmárba. Riport a PanyolaFesztről.
Muhari Zoltán, a PanyolaFeszt főszervezőj, Panyola polgármestere
Forró nyári délután van, három óra körül érkezem meg a PanyolaFeszt helyszínére. A levegő szinte megállt a település felett. A kis színpadon népzenei dallamok csendülnek fel, néhányan már táncolnak is, de a többség egyelőre az árnyékot keresi. Az emberek lassan gyülekeznek, beszélgetnek, leülnek egy-egy pohár ital vagy tányér étel mellé. A fesztivál még csak ébredezik.
Ekkor egy szalmakalapos férfi indul el felém határozott léptekkel. Muhari Zoltán, Panyola polgármestere, a fesztivál egyik megálmodója az. Elvonulunk a zene és a délutáni zsivaj elől egy hűvös, csendes szobába. A polgármester mesélni kezd. Nem rögtön a fesztiválról, hanem arról, hogyan került ide.
Jászberényből indult, Egerben biológia–földrajz szakos tanárként végzett, majd Debrecenben tájvédő geográfiát tanult. Élt Budapesten is, egy kertépítő cégnél dolgozott munkavezetőként, felesége pedig a Francia Intézet munkatársa volt. Panyolát egy innen származó barátján keresztül ismerte meg. Korábban is járt már a faluban nyaralni, és egyre erősebben érezte, hogy az a világ, amelybe itt belecsöppent, valami egészen mást kínál, mint a nagyváros.
„Egyszerűen megkapott. A kedvesség, a tiszta udvarok, az, hogy az emberek mennyire szívélyesek és vendégszeretők” – idézi fel Muhari Zoltán.
A család többi tagjának eleinte nehéz volt megértenie, miért akarnak egy apró szatmári faluban maradni. Aztán amikor meglátogatták őket, ők is megtapasztalták, mit jelent az, hogy a szomszéd nemcsak a saját házára figyel. Errefelé ismerik egymás autójának hangját, és ha valami szokatlant hallanak, kinéznek az ablakon. Nem feltétlenül kíváncsiságból, inkább azért, mert természetes, hogy ügyelnek egymásra.
Muhari Zoltán szerint Panyola abban erősíti meg az ideérkezőt, hogy létezik még emberközpontú világ, ahol a gyerekek köszönnek, az emberek egymás szemébe néznek, és a vendég valóban azt érzi, örülnek neki.
A Panyolai Elixírtől a fesztiválig
Panyola történetében a pálinka megkerülhetetlen. Muhari Zoltán életében is egy üveg szatmári indított el valamit.
Egy svájci utazás során barátaival lavina miatt vesztegeltek az úton. A hideg autóban előkerült egy üveg az italból, és szóba került a régi panyolai főzde, amely akkor már évek óta nem működött. Innen jött az ötlet: felújítani az épületet, és olyan minőségi italt készíteni, amely Panyola és egész Szatmár hírét viszi.
Pályázati támogatással rendbe hozták a főzdét, és 2003-ban már újra pálinkát főztek. Így született meg a Panyolai Elixír, amely az elsők között mutatta meg, hogy egy apró szatmári falu a saját hagyományaiból országosan ismert márkát építhet.
A fesztivál ugyanezt a gondolatot vitte tovább, csak nem palackba zárva, hanem zenében, ételekben, táncban és vendégszeretetben elmesélve.
A PanyolaFeszt eredetileg Határmenti Világzenei Fesztivál néven indult. A helyszín szinte kínálta az elnevezést: a közelben találkozik a magyar, a román és az ukrán határ világa, ezért a szervezők már a kezdetektől hívtak zenészeket Erdélyből, Kárpátaljáról és a Balkánról is. A koncepció húsz év alatt sokat bővült, de a magja nem változott.
„Az alapvetés már a legelső alkalommal is az volt, hogy minőségi kultúrát, minőségi zenét és minőségi hagyományőrzést mutassunk be. Aki Budapestről vagy külföldről érkezik, egy csipetnyi Szatmárt kapjon, és szatmári életérzéssel távozzon” – mondja Muhari Zoltán.
Egykor egy udvarban zenéltek
A PanyolaFeszt húszéves története a fellépők történetében is mérhető. A polgármester felidézi, hogy a Parno Graszt tizennyolc évvel ezelőtt még az egyik panyolai udvarban zenélt. Akkor még senki nem tudta, milyen ismert zenekarrá válnak. A jubileumi fesztiválra már fő fellépőként tértek vissza, és sokan kifejezetten miattuk érkeztek a faluba.
A zenészek egy részével az évek során baráti kapcsolat alakult ki. Ez talán meg is magyarázza, miért más a hangulat itt, mint egy nagyobb, személytelenebb rendezvényen.
Közben a fesztivál helyszínei is szaporodtak. A nagyszínpad mellé kis színpad épült, ahol testközelben játszanak a zenekarok, és ahol könnyen tánccá alakul egy koncert. Programhelyszín lett a diófákkal árnyékolt Levendula porta, ahol kamaradarabok és színházi előadások kaptak helyet. Bekapcsolódott a templom is, ahol gyertyafényes komolyzenei koncertet rendeznek. A Tisza homokpadján, a helyiek nyelvén a palajon pedig délelőtti parti várja a közönséget: a zenekar egy tutajon játszik, miközben a vendégek a vízben hűsölnek.
A szatmári életérzés receptje
Amikor arról kérdezem a polgármestert, miből áll pontosan a sokszor emlegetett szatmári életérzés, apró részleteket sorol.
Népzene és néptánc. Helyi kézművesek. Nem tudom szilva. Házias ételek, töltött káposzta, csimbókosleves, szilvalekváros finomságok. Gyerekek, akik a telefon helyett kézműveskednek, élőszavas mesét hallgatnak, vagy kartondobozból készített autókban ülve nézik a magyar népmeséket a Pulyasarokban.
A főzőcsapatokat, a nyugdíjasklubot és a helyi lakosokat már a kezdetektől bevonták. Nem egy külső szolgáltatói kör érkezik a településre, hogy kiszolgálja a vendégeket. A falu maga készül vendégfogadásra. Az ételekben, a portákban és a programokban is jelen vannak.
Muhari Zoltán szerint mindezekre kerül rá végül, mint valami utolsó fűszer, a szatmári vendégszeretet.
Egy történettel érzékelteti, mit jelent ez a gyakorlatban. A fesztivál idején egy nagy lakókocsival érkező pár szállt meg az egyik egyszerű panyolai kertkempingben. Lementek a Tisza-partra, ahol egyszer csak megállt mellettük egy helyi autós, lehúzta az ablakot, és minden különösebb magyarázat nélkül átnyújtott nekik néhány almát. Nem ismerte őket. Egyszerűen vendégek voltak Panyolán.
„Itt mindenki segít, mindenki köszön, mindenki vidám. Ezekből az apróságokból áll össze az a mondat, amely már a legelején kipattant a fejünkből: a PanyolaFeszt olyan, mintha hazajönnél” – fogalmaz Muhari Zoltán.
A mondat nem csupán jól hangzó szlogen. A polgármester azt mondja, a vendégházukat már alig tudják új embereknek kiadni, mert ugyanazok a vendégek járnak vissza hozzájuk tizenöt éve. A fesztivál látogatói nem egyszerűen jegyet vesznek egy rendezvényre. Sokuknak kialakult a saját panyolai útvonaluk, kedvenc portájuk, ismerős vendéglátójuk.
Önmagukat adják
A húszéves jubileum sikertörténet, de a fesztivál szervezője nem beszél könnyedén a következő tíz évről. Azt mondja, nem látja még a harmincadik fesztivált. Nem azért, mert elfogyott volna a hit vagy az ötlet, hanem mert évről évre újra bizonyítani kell, hogy a rendezvény támogatásra érdemes.
A szervezők minden alkalommal pályázatokból, támogatásokból és az utolsó pillanatban érkező ígéretekből rakják össze a költségvetést. Húsz év után is újra és újra le kell írniuk, mitől érték a PanyolaFeszt, és miért fontos a kultúra egy ötszáz fős településen.
Közben a rendezvény elérte saját teljesítőképességének határait. Egyre nehezebb munkaerőt és támogatót találni, ezért ma már nem feltétlenül a további növekedés a cél.
„Egy szint megtartása legalább akkora eredmény a mai világban, mint fejleszteni. A legfontosabb az, hogy a fesztivál ne veszítse el önmagát, és ne menjen el egy túlságosan anyagias irányba. Ezt megőrizni már önmagában eredmény” – véli Muhari Zoltán.
Amikor kilépünk a hűvös szobából, odakint még mindig forró a levegő. A kis színpad előtt azonban már többen táncolnak, az árnyékos asztalok megteltek, és a fesztivál lassan átvált délutánból estébe.
Muhari Zoltán visszaigazítja a kalapját, majd indul tovább, közben telefonál. Valaki kérdez tőle valamit, néhány lépéssel arrébb már egy másik ember állítja meg. Polgármester, házigazda és fesztiválszervező egyszerre.
Panyolán közben készülnek az esti Parno Graszt koncertekre. A színpadok, a porták, a templom, a Tisza-part és a diófák alatt játszó gyerekek külön-külön csak apró részletek. Együtt azonban kiadják azt, amit Muhari Zoltán több mint húsz évvel ezelőtt megérzett ebben a faluban: az igazi emberséget.
És talán emiatt érzi úgy az ember, hogy nem egyszerűen megérkezik Panyolára, hanem egy kicsit hazajön. Jövőre 2027. augusztus első hetében tartják a 21. PanyolaFesztet.
Fotók: Három Határ Hírei
