Hogy kerül egy arannyal megrakott portugál gálya a Namíb sivatagba? És mi köze az egésznek a Magyar Királysághoz?
Az egész úgy hangzik, mint valami Indian Jones film forgatókönyve, ahol az író bemindenezve kicsit jobban elszakadt a valóságtól, mint kellen. Arannyal megrakott portugál gálya a sivatag közepén… A vicc azonban az, hogy ez a történet valós.
A történet egy friss tavaszi napon kezdődött Lisszabonban – pontosan 1533. március 7-én, pénteken –, amikor az az évi indiai flotta nagy hajói ünnepélyesen kihajóztak a Tejo folyón, és kifutottak a széles Atlanti-óceánra, zászlók és lobogók lobogtak, színes selymek és bársonyok lógtak a magas tornyokról. Ezek voltak Portugália büszkeségei, amelyek 15 hónapos útra indultak, hogy távoli kontinensekről hozhassanak vissza hatalmas mennyiségű borsot és fűszereket. Goa, Cochin,de közben útba ejtik Kelet-Afrika gazdag kereskedővárosait Sofalát, Mombasát, Zanzibárt. Az 1533-ban a Tejo folyón lefelé hajózó hajók szilárdak és alkalmasak voltak; kettő közülük vadonatúj volt, és a király tulajdonában állt. Az egyik a Bom Jesus – a Jó Jézus – volt, amelynek kapitánya Dom Francisco de Noronha volt, és mintegy 300 tengerész, katona, kereskedő, pap, nemes és rabszolga utazott rajta. A hajó gyomrában több hónapra elegendő víz, és tartós élelmiszer mellett puskapor és számos ágyúgolyó hevert, valamint a rakomány. Mivel Európa feldolgozott ipari termékekben ekkor még nem volt képes felvenni a versenyt Ázsiával Portugáliából vert érméket és fémöntvényeket vittek keletre, hogy azokon vásároljanak fűszereket és egyéb luxuscikkeket. Erre a célra volt náluk több mint 2000 gyönyörű, nehéz érme – főként spanyol excelentesek, Ferdinánd és Izabella arcképével, de volt néhány velencei, mór, francia és más érme is, valamint gyönyörű portugál érmék III János király címerével.
A hajó volt továbbá 1845 darab rézöntvény, amelyeken a németországi Augsburg szabad város Fugger cégének védjegye látható.Az öntvényeket a megtalálósuk után geokémiai elemzésnek vetették alá, ami bizonyította, hogy olyan ötvözőanyagokat használtak bennük, amelyek a Fugger-Thurzó cég besztercebányai bányájából szármasztak. (Ez – egyébként – bizonyítja, hogy a korábbi feltételezésekkel szemben, ha közvetve is, de a Magyar Királyság is részesült a nagy földrajzi felfedezésekkel járó kereskedelmi útvonalak hasznából.)Az első megálló Marokkó volt, Mazagan, a mai el-Jadida erődjét éppen azzal a céllal alapították a portugálok 1514-ben, hogy az Afrika délebbi részeire induló hajóik a Szahara barátságtalan partjai előtt utoljára itt vizet és élelmes tudjanak vételezni. A következő megálló minden valószínűaség szerint Sao Tomáé szigetén volt. Itt dolgozták fel ugyanis a portugálok a Dahomey partjainál beszerzett elefántagyarakat. Itt végezte el az első kereskedelmi akcióját Dom Noronha (ami az utolsó is lett) – vettek 100 elefántagyarat. Az elefántcsontra nagy volt a kereslet keleten, jó áron el lehetett cserélni olyan luxuscikkekre, amelyekre Európában volt kereslet. Az elefántagyar DNS- elemzéséből már azt is tudjuk, hogy hol élhettek azok az állatok, amelyek életüket áldozták a portugálokért, és azt is hogy az ormányosok 17 különböző csordába tartoztak, tehát az elefántvadászat bizonnyal nagy területen ipari méretekben foly már ebben a korban is. Innen indultak útjuk legkockázatosabb szakaszára – meg kellett kerülni a Jóreménység fokát. A következő tervezett megálló ugyanis Mozambikban lett volna.
A szerencséjük azonban elhagyta őket. Úgy tűnik, hogy körülbelül négy hónappal a lisszaboni indulás után, valamikor júlkiusban az 1533-as a flottát hatalmas vihar érte el. A hajók szétszóródtak a viharos tengeren. . A részletek homályosak. Dom João Pereira kapitány, a flotta parancsnokának útleírása elveszett. Csak egy tisztviselő visszaigazolása maradt fenn, hogy a jelentést megkapta, és egy utalás arra, hogy a Bom Jesus valahol a foknál eltűnt a viharos időben. Könnyű elképzelni, mi történhetett ezután: a viharvert hajót elkapta az afrikai délnyugati partok mentén tomboló erős szél és áramlatok, és tehetetlenül több száz kilométerre sodorta észak felé. Amikor a Namib-sivatag szélfútta bozótja megjelent a láthatáron, a hajó körülbelül 150 méterre a parttól egy sziklaszirtnek ütközött. A rázkódó ütés letört a hajófar nagy részét, tonnányi rézöntvény ömlött a tengerbe, és a Bom Jesus a mélybe merült.
A régészek megpróbálták rekonstruálni a hajó utolsó, biztosan szörnyű pillanatait – a hajótest és az orrfedélzet megcsonkított maradványai, valamint a hullámokban csapkodó vitorlák, árbocok és kötélzetek valószínűleg észak felé sodródtak az áramlattal, és valószínűleg szétestek. És mi lett a fedélzeten lévőkkel, Dom Francisco-val és a többiekkel? „A téli viharok ezen a partvidéken nem tréfa” – mondja Dieter Noli, az ásatást vezető régész, aki több mint tíz éve él és dolgozik a Namib-sivatag ezen szakaszán. „Szörnyű lehetett, 130 km/órás szél és hatalmas hullámok. Partra jutni szinte lehetetlen volt. Másrészt, ha a vihar elült, és a hajó partra sodródott egy olyan csendes, ködös napon, amilyenek itt is előfordulnak, nos, akkor más volt a helyzet.” Bár egy cipőben talált emberi lábujjcsontok arra utalnak, hogy legalább egy ember nem élte túl, ezek voltak az egyetlen emberi maradványok, amelyeket a roncsból előkerítettek. A leletek között kevés személyes tárgyat találtak. Ezek a tények arra engednek következtetni, hogy bár a hajó a part menti hullámverés miatt szétesett, a fedélzeten lévők többsége, ha nem mindegyike, partra jutott. És aztán? Ez a Föld egyik legbarátságtalanabb helye, egy lakatlan, homokkal és bozótosokkal borított, több száz kilométerre húzódó pusztaság. Tél volt. Fáztak, átáztak, kimerültek és mindenüktől megfosztottak voltak. Nem volt remény a mentésre vagy a keresésre, mert a külvilágban senki sem tudta, hogy élnek, nemhogy hol kezdjenek keresni. Nem volt valószínű, hogy véletlenül hajó haladna erre, hiszen messze voltak a kereskedelmi útvonalaktól. Noli szerint azonban a hajótörötteknek nem feltétlenül kellett rosszul végződnie a sorsuknak. Az Orange folyó mindössze 20 kilométerre feküdt a hajótörés helyétől, és friss vízforrásként szolgálhatott, amelyet talán észrevettek, amikor a torkolatánál sodródtak. Élelem is bőven volt: kagylók, tengeri madártojások és rengeteg sivatagi csiga. Ráadásul a portugálok találkozhattak a helyi törzsekkel is. A tél volt az az évszak, amikor a ma busmanokként ismert vadászó-gyűjtögető népek észak felé merészkedtek ezen a partvidéken, abban a reményben, hogy megtalálják a déli simabálnák tetemeit, amelyek időnként partra sodródnak ide. Hogy a portugálok hogyan járták ezekben a találkozásokban, az rajtuk múlt, mondja Noli. „Ha volt eszük, hogy kereskedjenek, ahelyett, hogy elvennék, amit találtak, nincs ok azt hinni, hogy nem jöttek volna ki jól egymással. A folyó mentén élő néhány kis vadászó-gyűjtögető csoportnak nem kellett népességi nyomással küzdenie, ezért nem volt okuk agresszíven viselkedni az újonnan érkezőkkel szemben. Éppen ellenkezőleg, egy nagy, izmos portugál férfi vonzó vőlegényjelöltnek tűnhetett.” Egy bizonyos – senki sem tért vissza Portugáliába, hogy hírt vigyen a hajóról, és a hajón szállított értékeket sem bolygatta senki. A busmanoknak – ha jártak is arra – a csillogó réz és arany semmi értékkel nem bírt.
A Bom Jesust elfeledték. A partvonal megváltozott – ami partközeli sekély tenger volt, azt meghódította a sivatag. A hajó így a homoktengerbe került, és nagyrészt be is temette a sivatagi homok. A környékre- amit azóta Sperrgebietnek, Tiltott Területnek neveznek – ember is ritkán vetődött. Barátságtalan sivatag, ahol semmi keresnivalója nem volt senkinek -egészen amíg rá nem jöttek, hogy a sivatag hihetetlen mennyiségű gyémántot rejt. Akkor jöttek a bányászok. Az egész környéket lezárták – ami később igen hasznosnak bizonyult, amikor kiderült, hogy micsoda kincs rejtőzik a homok alatt. Az U-60 bányaterületen dolgozó geológus először egy tökéletesen kerek, félgömb alakú kődarabnak vélt tárgyra bukkant. Kíváncsiságból felvette, és azonnal rájött, hogy rézöntvényről van szó. A kopott felületén található furcsa, háromágú jel mutatta, hogy igen régi. Aztán némi kutatás után előkerült maga a hajó is – és hívták a régészeket. Azok pedig elképesztő mennyiségű, 22 tonnányi ilyen öntvényt találtak a homok alatt, valamint ágyúkat és kardokat, elefántcsontot és asztrolábiumokat, muskétákat és láncingeket – összesen több ezer műtárgyat. És persze megutalták a több ezer aranypénzt is. Ez messze a legrégebbi és leggazdagabb hajóroncs, amelyet valaha találtak Afrika szubszaharai partjainál. Értékét senki sem tudja megbecsülni, de a kincsek közül egyik sem keltette annyira a világ régészeinek fantáziáját, mint maga a roncs: egy portugál kelet-indiai hajó a felfedezések korának csúcspontjáról, az 1530-as évekből, kincseivel és kereskedelmi áruival együtt, érintetlenül és feltétlenül fekve a homokban közel 500 évig. „Ez egy felbecsülhetetlen lehetőség” – mondja Francisco Alves, a portugál tengeri régészek doyenje és a Kulturális Minisztérium tengeri régészeti osztályának vezetője. „Olyan keveset tudunk ezekről a nagy, régi hajókról. Ez csak a második, amelyet régészek ástak ki. Az összes többit kincsvadászok kifosztották.” Kincsvadászok itt nem jelentenek problémát, hiszen a világ egyik legszigorúbban őrzött gyémántbányájának közepén vagyunk, ahol minden mozgást kamerák és állig felfegyverzett őrök figyelnek. „Ez a hajótörés új betekintést nyújt mindenbe, a hajótest tervezésétől, a kötélzetétől és a hajók fejlődésétől kezdve egészen az apró mindennapi dolgokig, például hogy hogyan főztek a fedélzeten, és mit vittek magukkal az emberek ezekre a nagy utazásokra.” – mondja Filipe Vieira de Castro, a Texas A&M Egyetem tengeri régészeti programjának portugál származású koordinátora.
Mindez persze szép – de amikor megtalálták még csak egy névtelen roncs volt a homokban. Nevet, történetet kellett adni neki – és ez komoly kutatómunkát igényelt. Bár a portugál tengeri birodalom hatalmas mennyiségű iratot hagyott maga után, a 1755 novemberi katasztrofális földrengés, szökőár és tűzvész gyakorlatilag eltörölte Lisszabont a térképről, és a Casa da India, az épület, amely a drága térképek és hajózási nyilvántartások nagy részét őrizte, a Tejo folyóba zuhant. „Ez hatalmas űrt hagyott a történelmünkben” – mondja Alexandre Monteiro, a portugál kulturális minisztériumnak dolgozó tengeri régész és kutató. „Mivel nem maradtak fenn az Indiai archívumok, amelyeket át lehetne kutatni, más, kreatívabb módszerekhez kell folyamodni az információk megszerzéséhez.” Ebben az esetben egy fontos nyom a roncsban talált rengeteg érméből származott, különösen azokból a gyönyörű és ritka portugueses érmékből, amelyeket III. János király veretett. Ezeket csak néhány évig, 1525 és 1538 között verték, majd visszahívták, beolvasztották és soha többé nem bocsátották ki. Annyi ragyogó, új portugueses megtalálása a roncsokon egyértelműen arra utal, hogy a hajó ebben a 13 éves időszakban közlekedett. Ráadásul a rézöntvények mennyisége arra utal, hogy a hajó Indiába tartott fűszereket vásárolni, és nem hazafelé. Bár a Casa da India teljes iratanyaga rég eltűnt, néhány izgalmas töredék megmaradt a könyvtárakban és archívumokban, amelyek túlélték az 1755-ös földrengést. Ezek között található a Relações das Armadas, az úgynevezett flotta-naplók. A legteljesebb naplók alapos tanulmányozása azt mutatja, hogy 1525 és 1600 között 21 hajó veszett oda Indiába tartó útján. Ezek közül csak egy süllyedt el Namíbia közelében: a Bom Jesus, amely 1533-ban indult útnak, és „a Jóreménység-foknál veszett oda”. Egy másik érdekes utalás a Bom Jesusra egy levélben található, amelyet Monteiro talált a királyi levéltárban. A levél 1533. február 13-án kelt, és arról számol be, hogy João király éppen Sevillába küldött egy lovagot, hogy vegyen át 20 000 cruzado értékű aranyat egy üzletemberekből álló konzorciumtól, akik befektettek az Indiába induló flottába, amelyben a Bom Jesus is szerepelt. A régészeket meglepte a roncsok között talált hatalmas mennyiségű spanyol érme – az aranyérmék körülbelül 70 százaléka excelentes volt, ami egy portugál hajón nem volt megszokott. „Ez a levél sokat segít megmagyarázni a dolgot” – mondja Monteiro. „Úgy tűnik, a spanyol befektetők szokatlanul nagy részesedéssel rendelkeztek az 1533-as flottában.” Egy ritka 16. századi kötet, a Memória das Armadas még egy izgalmas pillantást is enged a Bom Jesusra. Emlékkönyvként, egyfajta reneszánsz kori képeskönyvként adták ki, és tartalmazza az összes flotta illusztrációját, amely Vasco da Gama 1497-es úttörő útja után évente Indiába indult. Az 1533-as képek között látható egy vignetta, amelyen két vitorlás árboc tűnik fel a hullámok között, és a „Bom Jesus” felirat, valamint egy egyszerű epitáfium: perdido – elveszett. Így már el is jutottunk oda, ahonnan elindultunk – a Lisszaboni kikötőbe, ahonnan 1533-ban utolsó,.vgézetes útjára indult a Bom Jesus.
