Lezárult a Világörökségi Bizottság ülésének érdemi része, már csak a post conference toursok vannak hátra. Így aztán éppen ideje, hogy egy gyors értékelést írjunk arról, ki mit ért el – és mit nem – idén a világörökségi rendszerben.
Idén már érvényben volt az új, szigorúbb szabályzás, amely az évente elfogadható helyszínek számát 25-ben maximálja. Ezt végül is el sem érték – 24 új helyszínnel gyarapodott a világörökségek száma, amely így túllépte az 1200-at. Jelenleg 1223 helyszín szerepel a világ természeti és kulturális örökségeinek listáján. Ez a nagy szám is jelzi, hogy most már olyan helyszínek kerülnek sorra, amelyek nemhogy nem világhíresek, de még csak nem is közepesen ismertek. A nagy hiányzók közül ebben az évben egyet sem sikerült behúzni – bekerült viszont több érdekes, és bizony jó pár egészen gyenge, helyszín is. Az egyetlen, amiről a nem túl vájtfülű olvasó is hallhatott már az idei világörökségi bizottsági ülés előtt az az idei olasz jelölés volt: a Via Appia a római útrendszer legkorábbi, leghíresebb, és legjobban fennmaradt része, Kr. e. 312-ben kezdte építtetni Appius Claudius Caecus consul és eredetileg 212 kilométer hosszan húzódott Capuáig. így egyértelmű, hogy megérdemli a világörökségi címet. Több szakaszon még ma is látható-járható. A legegyszerűbben megközelíthető része a ma Róma külterületén futó Via Appia Antica néven ismert szakasz.
Via Appia Antica
Szintén ismert – sőt bizonyos szempontból hírhedt – a Tienanmen tér, amely most a “Peking történelmi tengelye” nevű jelöléssel lett a világörökség része. Azért visszás kicsit a jelölés, mert a tértől kezdődik a Tiltott Város, ami már saját jogon világörökségi helyszín, Kína azonban – nyilván azért, hogy eggyel több helyszínt mondhasson magáénak, nem a korábbit terjesztette ki, hanem annak közvetlen szomszédságába helyezett egy új jelölést. Kína egyébként egy természeti helyszínnel is gazdagodott – a valóban látványos Badain Jaran sivataggal. Nem csak Kína tartozik így az év nagy nyertesei közé, de például Románia is. Keleti szomszédunk is két új helyszínnel büszkélkedhet. Mindkettőnek van – bizonyos értelemben – magyar vonatkozása is. Az egyik a Coinsantin Brancusi által készített két szoborcsoport Zsilvásárhely (Tirgu Jiu) központjában,. A híres avantgárd román szobrászt 1935-ben kérték fel, hogy állítson méltó emléket azoknak a román katonáknak, akik az első világháborúban a Zsil-völgyet védték. (Igen, bizony ellenünk.) Brancusi végül három alkotást készített – a Csók kapuja, a Csend Asztala és a Végtelen Oszlop – amelyek közül kettő egymástól nem messze egy parkban áll, a harmadik pedig – az oszlop – kicsit távolabb.
A Végtelen Oszlop
A Gorj megyei asszonyszövetség – a megrendelők – végül hagyományos hősi emlékmű helyett kapták ezeket a szimbolikus letisztult inkább szomorú, a háború értelmetlenségére végtelenségére és szomorúságára emlékeztető szobrokat. Kétségtelenül forradalmi, formabontó művek, a jelölés sorsa mégsem volt egyszerű. Először 2015-ben próbálkozott Románia, akkor kénytelenek voltak visszavonni a jelölést, mert az ICOMOS visszadobta. Állítólag -a román sajtó szerint – tényleg pocsék volt, a francia nyelvű szöveg hemzsegett a nyelvtani hibáktól. 2019-re sikerült egy jobb dokumentációt összehozni – akkor viszont az ICOMOS-nak az volt a baja, hogy alapvetően nem szereti a háborús emlékműveket. Végül a háborús vonulatot kivették belőle – és mint a modern művészet egy alkotását sikerült belobbizni. Legalább ilyen nehézkes volt a dáciai limes jelölése is – az egykori római határerődítmények jelentős része ma is katasztrofális állapotban van, csak néhány fontosabb település állagmegóvásán dolgoznak. (Ilyen például Porolissum.) Ez a lelőhely egyébként a magyar határtól nem messze Szilágy megyében Zilah közelében található.) Magyarország számára ez a helyzet persze inkább kínos – immár szinte az egész európai limes világörökségi helyszín lett, a hazai szakasz kivételével. Ennek a kivételéről az osztrák-német-szlovák-magyar jelölésből a kormány teljes mértékben érthetetlen módon, az utolsó pillanatban döntött, és azóta sem adott értelmezhető magyarázatot a döntésre. Csak sejteni lehet, hogy a németek helyett inkább a szerbekkel szeretnének közös jelölést – egyértelműen politikai okokból – de a szerb fél nagyon lassan halad a munkával, beláthatatlan, mikorra készülnek el, és hogy abba belefér-e a magyarországi szakasz.
Dinogetia erődje Tulcea közelében – rém elhanyagolt állapotban
Szintén nagy nyertes Dél-Afrika. Az ország két kimondottan gyenge helyszínt is a listára tett idén. Mindkettő a sajátos poszt-apartheid dél-afrikai örökségpolitika terméke, de turisztikai szempontból mindkettő gyakorlatilag értelmezhetetlen. Az egyik a Nelson Mandela öröksége nevű szeriális helyszín. Több olyan helyszín, ahol valami fontos történt az apartheid ellenes harcban – sortüzek helyszíneitől börtönökön át Mandela egykori irodájáig. Ezeken a helyszíneken általában most van egy-egy emléktábla, vagy kisebb-nagyobb múzeum, de azon túl, hogy a fekete dél-afrikaiak számára (illetve más feketéknek is) afféle nemzeti *etnikai zarándokhellyé nőtték ki magukat egyesek ezek közül, se nem látványosak, se nem igazán érdekesek. Persze, az apartheid csúnya dolog volt, és az apartheid ellenes harc fontos része a világtörténelemnek – ezt alapvetően már “letudtuk” a Robben szigettel, ahol Mandela raboskodott. Egy ilyen felterjesztést viszont ugye nem lehet visszautasítani a rasszizmus vádja nélkül. Az emberelődöt pleisztocén kori telepei még annyira sem látványosak – bár van néhány korai barlangfestmény közöttük, a többségük egyszerű lyuk, ahol valamikor emberek laktak, és ahol az ő nyomaikat megtalálták. Az ott talált lelteket aztán el is vitték, így a helyszínen körülbelül semmi sem maradt. A helyszínek nagy része ráadásul nem is látogatható – és ami igen, az se különösebben látványos. De ugye a modern Dél-Afrika számára fontos identitásképző erő, hogy onnan származik az emberiség, és – lásd mint fent – visszautasítani a rasszizmus vádja miatt ezeket a jelöléseket eleve nem lehet Született egyébként még három afrikai helyszín – láthatóan komolyan dolgoztak most az arányos reprezentáción – egy etióp ősmaradványos régészeti lelőhely (nem túl látványos), egy meglehetősen érdekes Burkina Faso-i palota, és Gedi romvárosa Kenyából. Ez utóbbi mindenképpen messze a legjobb jelölés – közel is van a szuahéli part turistaparadicsomaihoz, így vendégek is várhatók, és történelmi szempontból is fontos bizonyítéka annak, hogy Kelet-Afrika már a gyarmatosítás kora előtt részt vett a világkereskedelemben.
Gedi -találtak itt kínai porcelánt is.
A “nagyok” hozták a kötelezőt – volt sikeres német, francia, iráni és orosz jelölés is. Egyik sem igazán kiemelkedő. A franciák egy polinéziai szigetcsoporttal erősítettek, a németek egy 19. századi hercegi palotával, az oroszok néhány újabb fatemplommal egy lecsapolt tó partján. A legérdekesebb az iráni jelölés – Ekbatana, az utolsó olyan óperzsa főváros, amely eddig nem került fel a világörökségi listára. Mellesleg jelentős zsidó zarándokhely, hiszen itt található a bibliai Eszter és Mordeháj – legendás – sírja, amiről nem igazán emlékszik meg a jelölési dokumentáció. Németország – és Nagy-Britannia is kitrükközte, hogy szintén két új helyszíne legyen. A németek a schwerini – közepesen érdektelen – palota, a britek a skót felföld mocsarai mellé kapták meg a “morva egyház településeit”. Ez tulajdonképpen nem új helyszín, egy kis dániai falut – amelyet szintén a morvák alapítottak – már felvettek a listára ezért, most ezt terjesztették ki új elemekkel több országból. A morva testvérek egyházát, amely a huszitizmusból nőtt ki Hans Ludwig Zinzendorfnak köszönhetően jutott el német földre, majd onnan a világ többi részére. Önmagában érdekes történet – bár Herrenhut, éppúgy egy teljesen áltagos német kisváros, ahogy a többi morva település is az. Egyedül a templomaik érdekesek valamilyen szinten – a díszítetlen hófehér esztétika tükrözi a vallás erényeit. Zinzendorf eszméi nyilván magasztosak – de a jelölés komoly kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy tényleg minden vallás szent helyei megérdemlik-e a világörökségi címet.
Herranhut morva temploma belülről – nem éppen túldíszített.
Ahogy illik a vendéglátó is kapott új helyszínt – India az Ahom dinasztia temetkezési helyeit jelölte idénre. India számára jelentős a helyszín, mivel az Észak-Kelet első kulturális helyszín, amely egyúttal a helyi – indiai szempontból nagyon is különleges – asszámi kultúra leismerését jelenti. A halomsírok amúgy részei az Ahom dinasztia fővárosa, Sibsagar műemlékegyüttesének, amelyből – számomra egyébként teljesen érthetetlen módon – a halomsíroknál sokkal látványosabb palotákat nem tartalmazza a jelölés. A halomsírok azért érdekesek – indiai viszonylatban – mert az indusok általában égetik a halottakat, majd a hamvakat folyókba szórják. A helyi dinasztia ugyan felvette a hindu hitet – látványos Síva templomokat építtettek Sibsagarban is – de megőrizték a korábbi temetkezési szokásaik egy részét. A halottakat égetik ugyan, de később sírmellékletekkel együtt sírkamrákban temetik el, amelyek fölé dombot emelnek.
Az egyik halomsír Chariadeoban
Szokás szerint rendkívüli eljárással döntöttek a palesztin jelölésről. A Szent Hilarion kolostor egykor fontos keresztény szent hely volt Gázában, ami akkor virágzó görög kikötőváros volt. I.sz. 340 körül alapították, és a hetedik században, a római uralom végén el is hagyták. 1999-ben találták meg maradványait régészek. Most nyilvánvalóan a háború miatt érezte a palesztin vezetés, hogy sürgősen védelemre szorul – az amúgy sem túl jó állapotban levő rommező. Az eljárás az eddigi legsajátosabb volt – nem csak az ICOMOS delegációja nem tudott elutazni Gázába (érthető okokból), de a palesztinok gyakorlatilag semmiféle dossziét sem adtak le, csak jelezték, hogy kell nekik a helyszín. Az ICOMOS – a korábbi hasonló eljárásokkal ellentétben – ezúttal már nem is hangoztatott szakmai érveket, a jelen politikai helyzetben ez nyilvánvalóan eleve lehetetlen is lett volna, számon kérhették volna rajtuk, hogy orvul a megszállókat/tömeggyilkosokat satöbbi segítik. Egyhangúan megszavazta a bizottság a felterjesztést. A dosszié meg majd elkészül – vagy sem.
A győztesek után nézzük a veszteseket is – akik sokkal kevesebben vannak. Idén ugyanis a Világörökségi Bizottság egyáltalán nem volt szőrösszívű, összesen egyetlen jelölés volt, amit nem támogattak, Panama jelöle azt az útvonalat, amelyen az árukat a csatorna megépítése előtt fuvarozták az egyik óceántól a másikig. Jövőre még van esélyük. A másik vesztes kicsit meglepő. Akik jártak már Madeira szigetén – nem kevesen vannak ilyenek, hiszen a portugál nyaralósziget igen kedvelt üdülőhely, hála kellemes éghajlatának – bizonnyal részt vettek egy Levada-túrán. A csatornák a sziget esősebb északi feléről szállítják évszázadok óta a vizet a szárazabb déli részre. Érdekes történet, és látványos turisztikai helyszín – szóval minden adott egy jó jelöléshez – az ICOMOS viszont váratlanul gyengének találta a leadott dossziét, így azt javasolta, hogy ne jegyezzék be a listára. Ezt megelőzendő Portugália nem sokkal a bizottsági ülés előtt visszavonta a jelölést. Talán majd újra próbálkoznak.
Levada jellegzetes madeirai házzal – talán jövőre sikerül nekik.
Szintén visszavonták a finnek a Saimaa tavi fókákat – ami szintén kicsit meglepő. Nagyjából érthetetlen, hogy az ezer tó országában miért nem kaphat világörökségi címet legalább egy – de a természeti helyszínek ügyében illetékes tanácsadó testület szerint nincs meg a finn tavak fókáiban a kiemelkedő egyetemes érték.
Bács vára – nem lesz világörökség
Ami nekünk, magyaroknak pedig külön fáj, hogy egy komoly magyar érintettségű helyszín is elbukott. Szerbia Bácsot jelölte. A középkori vár és püspöki székhely sok szempontból érdekes, bár tényleg nem túl erős jelölés volt. A tanácsadó testület mindenesetre negatív jelentést írt róla, így Szerbia visszavonta a jelölést. Mindebből persze – egyesek szerint – egyértelműen látszik, hogy kezd beérni az a politika, amely szerint preferálni kell az Európán kívüli helyszíneket, mert eddig a lista túl európacentrikus volt. Mostanra egyértelmű, hogy ha buktatnak valamit, az csak európai helyszín lehet, a “globális dél” ugyanis többségben van a Bizottságban, így a saját helyszíneit nem engedi bukni.
