Kétszer fordult ki a földből csodás lelet egy erdélyi kis faluban. A barbár uralkodók kincse körül sok a kérdés, de látványuk válaszok nélkül is lenyűgözik a szemlélőt. Hiszen a ragyogó tárgyakat körüllengő titok még izgalmasabbá teszi őket.
Szilágysomlyó először
Az első kincs még 1797-ben került elő. Szilágysomlyó határában két pásztorfiú kecskét legeltetett, és felfigyeltek a földben csillogó holmikra. A talált tárgyakat egyenként eladogatták, de a hatóságok hamar felfigyeltek rájuk, és begyűjtötték a megmaradt holmikat. Bécsbe küldték őket – hiszen ekkor a Habsburg Birodalom részeként az volt a főváros – ahol a
Császári Éremgyűjtemény igazgatója szerencsére felismerte jelentőségüket. A kincs elkerülte a beolvasztást és a Császári Régiségtárba került. A megtalálók és a terület birtokosa is jutalomban részesült. A mai napig a bécsi Kunsthistorisches Museum antik gyűjteményének ékességei.
Aranyérmék minden mennyiségben
A lelet elsősorban római kibocsátású aranyérmékből áll, amelyek többségét aranykeretbe foglalták és láncként is hordható darabok voltak. Az érméket valamikor 290 és 378 között bocsátották ki. Nagyon kopottak, ezért a szakemberek úgy vélik, hogy mielőtt a földbe kerültek, gyakran viselték őket.
Érme Valens császárral / Wikimedia commons
Az egyik legjellegzetesebb érme, a 7. számú. Az előoldalon Valens császár jobbra forduló portréját ábrázolták, baljában globussal, amelyen egy koszorút és pálmaágat tartó Victoria áll. A hátlapon a diadalmas Valens császárt látjuk szemben, aki egy hat lóval húzott kocsin áll, két oldalán Victoria-figurák koszorúval. Alul pénzeszsák és koszorúk, a szélen
az R és M betűk, amelyek a verde helyére, Rómára utal. A 9 solidus súlyú (215 g) érmét 375–378 között verhették. Később egy széles keretbe foglalták, amelynek előoldalát két sorban ékvéséses mintával látták el. A keret tetejére fület forrasztottak, amelynek segítségével nyakláncra lehetett fűzni. Az érme kopottabb a kereténél, amiből arra lehet következtetni, hogy
már a jelen formája előtt is használták.
Érme Valens császárral / Wikimedia commons
A legnagyobb és legkülönlegesebb darab a 12. számú érme, amely felirata szerint ismét Valens császárt ábrázolja. Az előlapon jobbra néző portré, a hátlapon a császár jobbra lovagló alakja, előtte és alatta nőalakok. Az érme több mint 400 g, átmérője 98 mm. Ez valószínű, hogy nem római műhelyben készült. Más technikával állították elő: nem verték, hanem öntötték vagy esetleg préselték. Bár a felirat és az ábrázolás képi elemei egyesével ismertek, ebben az összeállításban egyedülálló. Ezért a kutatás azt feltételezi, hogy helyi, barbár műhelyben készült utánzatról van szó. Tulajdonosa talán ezzel kívánta jelezni, hogy ő mindenkinél közelibb barátságban áll a rómaiakkal.
Az első kincslelet egyik legkülönlegesebb tárgya egy aranylánc, amelyen 52 miniatűr fegyvert, munkaeszközt és szőlőlevelet ábrázoló függő csüng. A lánc végén füstkvarc gömb oroszlános foglalatban, közvetlenül előtte csónakban ülő alak. Művészi kivitele alapján Konstantinápolyban vagy az egyik római provinciában készülhetett a IV. század végén.
Az ábrázolt eszközök szimbolikus jelentéséből kiindulva kezdetben germán fejedelmi méltóségjelvényként értelmezték, amelyet kiegészít a füsttopáz bajelhárító szerepe. Újabban – mediterrán analógiák figyelembe vételével – inkább pompás női ékszernek tartják, de azon még vitatkoznak, hogy övszerűen vagy inkább a mellkason keresztbefonva viselték.
Aranylánc füstkvarc gömbbel / Wikimedia commons
Egy további rejtélyes darab egy emberalakot ábrázoló kis (4 × 4,5 cm) díszítőelem. Az ezüstmagra applikált aranylemezből készült tárgy két oldalán henger alakú formák: talán zsinórok áthúzására, díszöv vagy más ruhadarab rögzítésére szolgált. A párhuzam nélküli emberábrázolás kihívó testtartású harcost vagy istent szimbolizálhat.
Szilágysomlyó másodszor
Amikor másodszor fordult ki a földből valami érdekes, akkor a megtalálók nem ismerték fel azonnal a jelentőségüket. Nehezen látták kincseknek az 1889-ben krumplikapálás közben előkerült, vastag meszes bevonatú tárgyakat.
Orbán Balázs / Wikimedia commons
Szerencsére Orbán Balázs neves történész, néprajzkutató a faluban töltött pár napot, és ő meglátta az értéket a tárgyakban. Ő sürgönyözött Pestre a Nemzeti Múzeum igazgatójának, hogy valami nagyon nagy és értékes dolog került elő. Azonnal szükség lenne egy szakemberre a helyszínen, hogy megvizsgálja.
Pulszky Ferenc / Wikimedia commons
Pulszky Ferenc – a Nemzeti Múzeum akkori igazgatója- Szilágysomlyóra utazott és olyasmit látott, amiről még álmodni sem mert. Egy, a korabeli császárok ábrázolásáról ismert nagy méretű ónixfibulát (az ónix drágakő, a kalcedon egy változata), három arany csészét, egy eskükarikát és 10 pár női ruhakapcsoló tűt.
Női ékszerek csodája
A korszak kincsleleteinek összetétele eltér az előző leletegyüttestől: szinte kizárólag nagyméretű női ékszereket tartalmazott, többségük erősen kopott, eredeti funkciójukban (tűjükkel a ruhát a vállakon összetűzve) már nem voltak viselhetők, ugyanakkor olyan első osztályú ötvösmunkák, amiket csak a legelőkelőbb 4. század végén – 5. század első felében élt hölgyek hordhattak.
Az óriási ónixköves ruhakapcsoló tű / Magyar Nemzeti Múzeum
A budapesti gyűjtemény meghatározó részét aranyfibulák alkotják. A leghíresebb darab az ún. császárfibula: az aranyfoglalatba helyezett ónixkő 455 g súlyú, 17 × 14 cm méretű. Ilyen a köpenyt a jobb vállon összefogó hatalmas ékszert császárok ábrázolásain láthatunk, például Justinianus császár mozaikján a ravennai San Vitaléban, de a budapesti az
egyetlen megmaradt példány. Rejtély, hogy egy ennyire exkluzív tárgy hogy kerülhetett a barbárok tulajdonába. Erre csak valamely kivételesen nagy szolgálat adhatott alkalmat, esetleg hadizsákmány lehetett – de mindmáig hiányzanak a történeti források a pontos értelmezéséhez. A többi fibula párban maradt meg, így a női viselet részét alkothatták. Az egyik ilyen az oroszlános korongfibula: a két korong alakú ékszer oldalán oroszlánkölykök kergetőznek, tetejét almandinberakás díszíti, középen hegyikristállyal. A korong alján két karika arra utal, hogy ezen láncok, pendiliumok függhettek. Elrejtésekor a tárgy már használhatatlan állapotban volt, tűje és rugója elveszett.
A már biztosan barbár területen levő műhelyben készült késői ékszerek egyik példája, a spiráldíszes fibulapár / Magyar Nemzeti Múzeum
A fibulák többsége kengyelfibula, azaz a gomba alakú fejet és a hosszú szárat íves átkötő elem kapcsolja össze. Egyiküket szintén oroszlánokkal díszítették: a kengyelt üreges testű oroszlánok alkotják, amelyek fejükkel elfordulnak. Az oroszlánok nyakán és a fibula fején almandinberakás sorakozik. Mindkét oroszlános fibulapár kiemelkedő színvonalú, és minden
bizonnyal római ötvösműhelyben készültek.
A kisebb ruhakapcsoló tűk egyike, a színarany, tengeri lények alakjával díszített ékszer / Magyar Nemzeti Múzeum
Ezeknél szabálytalanabb kialakítású a csikóhalas fibulapár. Ennek fejlemezét tengeri csikóhalpár díszíti, almandinszemekkel. A fejlemezhez ragadózómadarak és emlősállat fejét ábrázoló gombokat forrasztottak. Láblemezén különféle alakú almandinlapok helyezkednek el,
nem teljesen szigorú rendben. Szegélyén gyöngysor fut körbe, a láblemez kőberakásai közé granulált gömbdíszeket illesztettek.
A további fibulapárokat az jellemzi, hogy bár méretük egyre nagyobb, anyagukban gyengébbek: ezüstből készültek aranylemez-borítással. Ezek a nagyobb, de kevésbé értékes darabok már nem követik a római ötvösök precizitását, és minden bizonnyal helyi, germán műhelyekben készültek.
A budapesti leletben található még egy ún. eskükarika. Az aranyból készült, 12 cm átmérőjű karperecen három gomb ül. Római ábrázolásokon látni hasonlót, ennek alapján rituális alkalmaknál (eskütételnél) játszhatott szakrális szerepet.
A kincslelet legkésőbbi tárgyai közé tartozik az a három aranycsésze, amelyeket almandiberakás díszít. Priszkosz rétor, aki Attilánál járt követségben, elmeséli, hogy a hun előkelők mind aranycsészéből ittak. A csészék oldalára forrasztott karikák lehetővé tették, hogy övön viseljék őket. A három darab összsúlya 87 dkg, önmagában is valóságos vagyon.
Kié volt ez a csodás gazdagság?
Az 5,5 kg arany és 2,5 kg ezüst összsúlyú szilágysomlyói kincs nyilvánvalóan egészen kivételes helyet foglalt el már a maga korában is. A pénzérmék alapján korai rétege a IV. század folyamán keletkezett, és a rómaiak hálájáról tanúskodik. Ezt követően úgy tűnik gyengébb anyagból helyi erőkkel próbálták ezt ellensúlyozni. Végül a legkésőbbi, az V. század közepére tehető darabok már a hun kor virágzását idézik.
Szilágysomlyói kincs / Magyar Nemzeti Múzeum
Ennek alapján egy királyi kincstár – a gepidák uralkodóinak 150 éves történetébe kaphatunk bepillantást. Ez a germán nép a III. század végén telepedett meg a Kárpát-medencében, és bizonyos csoportjaik még a magyar honfoglalást is megérhették. A kincsek kezdetben a rómaiakkal szövetséges gepidák virágzásáról tanúskodhatnak, akik a népvándorláskor elveszítették jelentőségüket. A hunok beköltözésével azok szövetségesei lettek, és így részesülhettek a jövedelmekből. A kincs tehát ezt változó szövetségesi közösséget bizonyítja.
De az, hogy mikor és milyen körülmények között rejtették el, rejtély. Talán az Attila által leváltott régi gepida dinasztia kincstáráról van szó, akik az Alföldről Erdély hegyei közé menekültek, és menet közben ásták el vagyonukat. Az új király, Ardarich, azonban megölte a őket, így már nem volt alkalmuk visszatérni a kincshez. Egy másik lehetőség, hogy a tárgyakat az Attila halála utáni zűrzavarban menekítették biztos helyre.
A gepida királyi kincstár évszázadokig a föld mélyén rejtőzött, kivételes gazdagságával és szépségével mai is elvarázsolja a nézőt. De a rejtély, ami körbevonja a tárgyakat, talán erősebb, mint maga a csillogó látvány.
Források: Kunsthistorisches Museum, Transtelex, Magyar Nemzeti Múzeum
