Van egy város, ahol a 21. század harmadik évtizedében is legalább annyian járnak lovon, mint autóval, az utcákat le sem aszfaltozták, és a házak előtt is legalább annyi lóparkoló van, mint autó. Ez város nem is valahol egy távoli kontinensen van, hanem itt Európában, pedig egészen vadnyugati hangulatot áraszt.
Reggel nyolcra kellett El Rocioba érnünk. A világ más részein ez már decens délelőttnek számít, Spanyolország déli részén, áprilisban még éppen csak pitymallik. A felkelő nap fényében a kihalt város olyan volt, mint egy vadnyugati film díszlete – bármelyik kanyarban váruk, hogy előugorhat Zorro, a fekete lovas. Spoiler – nem ugrott elő.
Bár csak alig több, mint egy órányira vagyunk a nyüzsgő és kimondottan nagyvilági Sevillától, Andalúzia fővárosától, úgy tűnik, mintha a világ végére jutottunk volna. A falu előtt az autópálya is kétszer egy sávos úttá szűkül, a városon belül pedig – erről még lesz szó – földutakon haladunk. Homokot fúj szemünkbe a feltámadó hajnali szél. De miért is jön az ember ide az isten háta mögötti spanyol vadnyugatra? Erre három jó oka is lehet. Kezdjük azzal, amiért mi érkeztünk. El Rocio jelenti a Doñana Nemzeti Park bejáratát. A park területe 542 km² – kb annyi mint teljes Budapest. 1969-ben alapították, 2004-ben bővítették. 2006. július 1. óta kizárólagos tulajdonosa Andalúzia autonóm közösség. Európában egyedülállóan változatos élővilág jellemzi, nagyban az élőhelyi sokféleségnek köszönhetően: előfordul tengerpart, homokdűnék és tengerszint alatt fekvő mocsárvidék is. A legérdekesebb – legkülönösebb -a mocsaras rész, oda viszik ki a turistákat terepjáróval minden reggel és délután El Rocioból.
Télen, tavasszal jelentős területet borít víz – ilyenkor a legnagyobb itt az élet. Nyárra, a terület jelentős része kiszárad – aki teheti (mert mondjuk madár és van szárnya), el is megy innen, hűvösebb tájakra. Elvben persze mindenféle állat él itt – dámvad, gímszarvas, vaddisznó, európai borz, egyiptomi mongúz, ibériai sas és ibériai hiúz. A hiúz a legmenőbb azzal hirdetik magukat. Valójában persze ezek közül elég valószínűtlen, hogy bármit fogunk látni – a hiúzokból pár tucat él itt, és elég rejtőzködő életmódot folytatnak, elég valószínűtlen, hogy egy dög nagy terepjárónak mutatnák meg magukat. (Így aztán mutatnak egyet fából a látogatóközpontban. )
Amit viszont fogunk látni az a madárvilág – abból viszont elképesztően gazdagon van mindenféle. Van például jó sok gólya – olyanok, amelyek Közép-Európából télen csak idáig jutnak el, és olyanok is, amelyek ki sem mozdulnak innen,.
Vannak persze egyéb madárfajok is elképesztő létszámban – négy órán keresztül csak kapkodtuk a fejünket, annyian repkedtek a kocsi körül. Hogy – a világörökségi cím ellenére – mennyire nem számítanak külföldiekre, azt jól jelzi, hogy a túrák csak korlátos számban, és kizárólag spanyolul érhetők el.
Bár a nemzeti park a világörökség része – és tényleg látványos is – az El Rocióba látogatóknak csak kisebb része jut el oda. A legtöbben csak a faluba és annak közvetlen környezetébe jönnek el, őket ugyanis nem az hajtja, hogy a madarakban gyönyörködjenek egy teljes délelőttön át. Hanem a Roicoi Szűz.
A „Fehér Gamabnak” is nevezett Szűz Műária szobor már igen rég óta nagy tiszteletben áll. A területet a 13. században X. Alfonz király hódította vissza az araboktól, és tette királyi vadászterületté. 1349-ben egy oklevélben már említik „Santa maria de Rocinast”, a mai El Rocio elődjét. E szerint a Mária kultusz már ekkor jelen volt a településen. A sevillai születésű Baltasar Tercero 1587-ban alapított itt kolostort – igaz ő ekkor már messze járt, a spanyol uralom alá került Peruban, Limában halt meg, de jelentős vagyont hagyott a kolostorra. 1607-ben már bizonnyal megvolt a szobor, és tisztelték is, hiszen egy oklevél tanúsága szerint a külvárosi kápolnájából Almonte város központjába vitték, hogy a szárazság végéért imádkozzanak hozzá. Ettől kezdve 1900-ig huszonnégy ilyen okból történt átszállítást dokumentáltak. 1738-ban a Szűz-szobrot három alkalommal vitték át Almontéba: januárban, áprilisban és májusban. 1653. június 29-én Almonte város tanácsa, bírósága és vezetése, valamint a plébániai papság aláírta a Rocío-i Szűz Mária védőszentjévé nyilvánításáról szóló fogadalmat. Ettől az időponttól kezdve ezt a tiszteletet szeptember 17-én, Mária Édes Nevének napján ünnepelték.A Virgen del Rocío-ról fennmaradt első csempe 1696-ból származik. A szentély múzeumában található -a szobrot azóta is csempeképeken ábrázolják, ami már hatalmas üzletté vált a városban.
Az 1755-ös liszaboni földrengés romokba döntötte a kápolnát. A Virgen del Rocío-t az almontei plébániatemplomba szállították. Az új kápolna építési munkálatai 1760-ban fejeződtek be, és a Szűz-szobrot ismét oda szállították vissza. A falu a templom körül csak a 18. század végén alakult ki – egészen eddig a templom magában állt a királyi vadászterületen.
Az éves zarándoklat a 19. század elején alakult ki, miután a környék lakói a Rocio Szűz védelmét kérték Napóleon hadaival szemben. A korábbi időpont is megváltozott, az 1800 évek közepétől már Pünkösdkor tartják a zarándoklatot. A faluban ekkor a különböző zarándok testvériségek elkezdtek önálló házakat építeni – bár ekkor még igen kicsi volt a falu, alig 35 házból állott. Ehhez képest 1850-ben 10 000 és 20 000 közötti ember látogatott el El Rocío-ba az ünnepre, 1858-ban ez a szám megközelítőleg 40 000 volt. A szám azóta nem sokkal nőtt – de így is hatalmas a tömeg a falu méretéshez képest.
1919-ben, XV. Benedek pápai bullájával kanonikusan megkoronázták a Rocioi Szüzet, a száz éves évfordulón 2019-ben Ferenc pápa jubileumi évet hirdetett a Virgen del Rocío tiszteletére, amely az év június 8-án, a zarándoklat szombatján vette kezdetét.A Szűzhöz természetesen nem csak Pünkösdkor zarándokolnak el – a templomban, és mellett a kápolnában mindig nagy a tömeg.Ez tehát a második ok -de, bár kétségtelen láttunk jó pár jámbor zarándokot – mégsem ez teszi igazán különlegessé a kisvárost, hanem a lovak. A legtöbben ugyanis azért jönnek ide, mert ez a környék lovas tur4izmusának központja. Több ló él a településen, mint ember, és a környéken számos kiváló lovaglásra akalmas útvonal van.
A város pedig – mondjuk így – lóra van optimalizálva. Ezért nincsenek lebetonozva a belső utak – a lovaknak sokkal kellemesebb a homokban járni, mint a kemény aszfalton.b Nekünk csak romantikusan múlt századi – nekik kíméletes. Bár vannak parkolóhelyek is kialakítva – hiszen ide azért kocsival jönnek azok is, akik lóra szállnak – a házak előtt mindenütt ott vannak a lóparkolók.És egyáltalán nem ritka, ha azt látjuk, hogy valaki lovon, vagy lovaskocsival érkezik a boltba, vagy az étterembe.
