A Jangcén hajózni ma élmény – a folyót luxushajók járják, az utasok pedig a modern Kína minden kényelmét élvezhetik. Egy évszázaddal ezelőtt az utazás fárasztó, és veszélyes volt, akinek nem volt szerencséje, könnyen ott veszhetett a zuhatagoknál. A veszélyes út magyar krónikásáról most kínaiul is könyv jelenik meg.
A Jangce Kína legnagyobb folyója ma lustán hömpölyög Csungking és a Három Szoros Gát közt. A világ legnagyítóbb vízerőműve az egykor veszélyes zúgókkal teli részeket békés folyóvá duzzasztotta. A folyón pedig lomha turistahajók szállítják a sok ezernyi hazai turistát, akik a jó ételek és a mindennapi szórakozás mellett ki-kirándulnak a folyóparti látványosságokhoz.A hajók Csungkingból indulnak és két nap alatt jutnak el a szorosok vidékéig. Ma a víz beláthatatlanul mély – évszaktól függően akár nyolcvan méter is lehet, mégis meglepően tiszta, türkizkék. A szurdokok falai így is több száz méter magasra emelkednek a folyó fölé.

A szoros a Fehér Császár Városából nézve

A Wu szoros egykor legszűkebb szakasza – ma könnyen járható.
A hajók a modern világ minden luxusával fel vannak szerelve, több étterem, bár, VIP lounge, wellness várja a turistákat – és persze minden nap szervezett programok.A 600 utast 180 főnyi személlyzet sozlgálja ki – minden makulátlan és mindig ugrásra kész valaki, ha bármilyen igény merül fel. Aki akar, akár a tengerig elhajózhat – igaz annak alaposan megkérik az árát.

Lepillantva az ötödik emeleti bárból …

A VIP fedélzeten szórakoztatják az utasokat

A Century Cruses Oasis hajója éjszakai kivilágításban.

… és napfényben (illetve nappali szürkeségben) egy végtelen mólónál kikötve.
De így is hosszú sorokban sorjáznak a hajók minden megállónál, a turisták – akik között alig akad külföldi – pedig gyakorlatilag elöntik a látványosságokat. Esznek, isznak, vásárolgatnak, jól mulatnak. Arra, hogy egykor az utazás ezen a folyószakaszon nem puszta szórakozás volt csak egy jó másfél órás színes-szagos látványos esti showműsor emlékezteti a turistákat, amelyben a hajóvontatók szomorú sorsát éneklik el. (Az előadás harmadától megszakadt az angol feliratozás, így onnan csak sejteni tudjuk, hogy a végén lesz gőzhajó, a munkások felszabadulnak, és a szerelmesek is egymáséi lesznek )

A hajóvontatók dala.
De milyen is volt ez az utazás valójában alig több, mint mint száz évvel ezelőtt?
A vontató kulik állandóan a parton vannak, nagy távolságról sokszor három-négyszáz méternyi messzeségből, fenn a magasban, vagy a szirtek között mászva vontatják nagy keservesen a súlyos hajót az ár ellen. A mögöttük haladó hajcsárok bambuszfonatú kötéldarabbal noszogatják a lustábbakat. Az úszó kulik egyike rendesen a csapat után kullog. Az ő feladata, hogy a kiugró sziklacsúcsokon átvesse a gyakran beakadó kötelet. Veszedelmes munka. A másik úszó a hajón áll készenlétben, meztelenül. Ha hideg az idő, a szakács mellett kuporog. Amikor a hajót part mellé vagy valamely sziklához kell állítani, az úszó, kötéltekerccsel a nyakában, beleveti magát a tajtékzó árba, s rettenetes erőfeszítéssel úszik kifelé. Ha partot ér, hirtelen sziklához erősíti a kötelet. Életveszélyes, keserves mesterség ez. Az örvények sokszor örökre elnyelik szegényeket, vagy holtra zúzzák magukat a szaggatott sziklán. És mégis, mindig akad ember bőven, aki szívesen vállalkozik e munkára. Sokan elpusztulnak közülük. Kínában olcsóbb az emberélet, s ha eltűnik egy-egy ilyen szegény ördög, rögtön akad másik helyette.
Kínában olcsó az élet, olcsó az emberi munka. A rettenetes, testet-lelket ölő kuli-munkáért alig hogy valamit kapnak ezek a szerencsétlenek. Egy ilyen hathetes vagy két hónapig tartó útra egy-egy kuli mindössze öt-hat pengőt kap a kosztján felül, ami bizony nagyon gyatra. Szinte bámul az ember, hogy ilyen szegényes, gyenge táplálék mellett hogyan bírják az öldöklő munkát. Táplálékuk főtt rizs, némi zöldséggel: húst csak akkor kapnak, ha az utas megszánja őket, s városba érve megtraktálja az embereket. Ahol csak lehetett, igyekeztem megvendégelni őket: élvezet volt nézni, milyen lakmározást csaptak ilyenkor ezek a szegény teremtések.”
Icsangon túl a folyam még jó egy kilométer széles. Itt hirtelen felényire szorul össze, s tajtékozva, zúgva rohan le a csaknem függőleges, sok száz méter magas sziklafalak között. Képzelhető, mily veszedelmes a szegény vontatók munkája. Fenn a sziklaösvényen, 300 méter hosszú kötélnél fogva vontatják a hatalmas hajót, a szédületes sziklapárkányokon csúszva-mászva, minden csenevész kis fűszálba, kőbe kapaszkodva, egyre csak feljebb-feljebb. Ha csak egy is megcsúszik közülük, magával rántja a többit, s nemcsak ő pusztul el, hanem valószínűleg a hajó is, amely hirtelen szabadjára eresztve könnyen a sziklához vágódik. Sokan pusztulnak el ily módon. De nem veszi számba senki: ha száz kidől, ezer másik ugrik a helyére. A délelőtt folyamán valami húsz dzsunk úszott le a folyamon, leeresztett árbocokkal, evezve. Lefelé jövet nincs szükség vitorlára. A fő, hogy annyi sebessége legyen a hajónak, hogy megérezze a kormányt. Csak akkor kell nagy erővel evezni, amikor valami veszélyes helyen siklik át a hajó. Ilyenkor úgy dolgoznak az evezősök, mint az ördögök, csattog a hajcsárok bambuszostora a meztelen, verejtékes hátakon!
Végre délután egy óra felé egy kis alszél kerekedett. Felvontuk a vitorlát, a kulik partra szálltak a vontatókötéllel. Alighogy elindultunk, meg kellett kerülnünk egy kiugró sziklacsúcsot. Keserves munka. A forgók hol előre, hol hátra vagy oldalt sodorják a hajót. E veszedelmes helyen három kötelet kellett használnunk. Egyiket a vontatók húzták, a másikat vakmerő »úszónk« a sziklához erősítette, a hajóról meg a matrózok húzták. A harmadik kötél oldalvást volt a parthoz erősítve. Ez arra szolgált, hogy az ár ne ragadhassa ki a hajót a folyam közepére. Mégis, bár minden előkészületet megtettünk, egyszer úgy oldalba kapta az áradat a hajót, hogy magunk is odaugrottunk a nagy orr-kormánylapáthoz, segíteni a tai-kungnak. Most már bent voltunk a szorosban. A folyam itt alig 500 méter széles. A meredek hegyoldalakon egy-egy kunyhó látható, mellettük kis kert, holmi zöldséggel beültetve. Olyanféleképpen készülnek ezek a kis kertek, mint Fiume környékén a Karsztban: a védettebb helyekre nagy kínnal földet hord a kínai, körülbástyázza nagy óvatosan, nehogy egy nagyobb eső elmossa a féltett kincset. Parányi földjét nagy gonddal ápolgatja. Az tartja el családostul. A Jangce-Kiangból hal is jut a konyhára, mi kell más egy becsületes léleknek?
Amikor a hajó közeledik a parthoz, vaskos cölöpöket eresztenek le a hajó orra mellől oldalvást, hogy a cölöp vége előbb érjen feneket, s megállítsa a hajót, mielőtt maga a hajótest feneket érne. A cölöpöt erős kötéllel, futó hurokkal erősítik a fedélzethez. A kötél lassan csúsztatható oly módon, hogy nem esik az erős nyomás egyszerre a megfeszült kötélre, hanem engedni lehet valamit, míg megáll a hajó. E kötél nélkül kikötéskor sokszor nekiszaladna a hajó a partnak.
Még néhány kilométert mentünk vontatvást felfelé, míg egy csendes kis öbölhöz értünk. Ott kikötöttünk. Előttünk a folyam derékszögű kanyarulata hirtelen északnak fordul. A lezúduló víztömeg a túlsó sziklafalnak vágódva, hihetetlen zúgással vesz irányt. Még veszedelmesebbé teszi e helyet a fordulóban kiálló óriási gömbölyű szikla. Télen, alacsony vízálláskor még csak megjárja, akkor legalább látni a sziklát; most méteres víz borította. Iszonyú forgók örvénylettek körülötte. Éppen, mikor kikötöttünk, egy teljesen megrakott nagy dzsunk indult neki a zuhatagnak negyven vontatóval. Amint az áramlat elkapta a hajót, pillanat alatt kivágta a folyam közepére. Láttuk, amint ide-oda rohanó áramlatok jobbra-balra döngetik és forgatják; majd egyszerre örvénybe került, onnan a víz alá fúródott. Lélegzetünket visszafojtva néztük a küszködést. Baltával készen álló emberük hirtelen elvágta a vontatókötelet, s aztán vitte az áradat a szegény dzsunkot lefelé, mint a pelyhet…
Kiadtunk egy 300 méter hosszú, jó vastag vontatókötelet a kuliknak, s aztán a lao-ta dobpergésére, s a hajcsárok püfölése közt elkezdtek vontatni minket. Meg volt azonban írva, hogy ezen a napon mi se jussunk át a zuhatagon. Alighogy kint voltunk a szabad vízen, megállott a hajó, s a kulik legnagyobb erőfeszítése sem volt képes akár egy centiméternyit is előbbre vontatni bennünket. Másfél óra hosszat folyt ez az eredménytelen erőlködés. Akkor egy nagy forgó minket is féloldalra borított. A lao-ta már ott állott készen, felemelt szekercével, hogy a kellő pillanatban elvágja a vontatókötelet, de az utolsó pillanatban sikerült a nagy orrlapát segítségével kizökkentenünk a hajót az örvényből
Kompolthy Jób: „Dzsunk-hajóval Kínán keresztül” (részlet)
Akinek ezt a leírást köszönhetjük, egy kalandos életű magyar tengerésztiszt, Kompolthy Jób. 1879. január 23.-án született Budapesten. Apja, Kompolthy Tivadar a híres nyomdatulajdonos és hírlapszerkesztő a Fiumei Hajózási Kereskedelmi Növeldében végzett, majd Iconia nevű német szövetségi briggen átvitorlázott Észak-Amerikába, később megfordult Dél-Amerikában és Afrika partjain is. Fia Jób követte nyomdokait és ő is elvégezte a fiumei tengerészeti akadémiát, majd egészen fiatalon az Adria hajóstársaság szolgálatában, mint kereskedelmi tengerészzászlós, vitorlás hajón kétszer körül hajózta a földet. Kikötött az észak-amerikai San Franciscóban, a dél-amerikai Brazíliában, Chilében, illetőleg az ottani Valparaisóban, az Antillák szigetein, Jáva szigetén, Indiában és Japánban – a sok ország közül leginkább a Távol-Kelet, Kína és Japán ragadta meg. 1902-ben, huszonhárom éves korában megvált az Adria Társaságtól és az ausztriai Lloyd Társaság „Silesia” nevű gőzhajóján indult útnak azzal a tervvel, hogy mint tengerésztiszt Japán szolgálatába áll. Japánba érve azonban az a csalódás érte, hogy a japán kormány beszüntette az idegenek hajóstisztként való felvételét. Ellátogatott Tokióba majd Kínába hajózott, ahol az akkor újjászervezett kínai posta tisztje lett. Hivatalában gyorsan emelkedett, rövidesen a kínai császári posta tartományi igazgatójává nevezték ki. Megbízatása a legnagyobb kínai folyó, a Jangce partvidékének tartományára szólt. Állása „mandarin” ranggal, üveggombos kalappal járt. Megtanulta a kínai nyelvet, a Jangce melletti tartományokban megszervezte a postaszolgálatot. Hivatala az egyik legnagyobb kínai városhoz, Sanghajhoz, majd Szecsuan tartomány fővárosához, Csengtuhoz kötötte, de részben hivatali útjai, részben egyéb utazásai során óriási területeket járt be lóháton, vitorlás kínai „dzsunk” hajón vagy gyaloghintón melyet négy szolga hordozott. Több városban szolgált, összesen tizenegy évet töltött Kínában. Az 1911. évi kínai köztársasági forradalom megdöntötte az évezredes kínai császárságot, Kompolthy Jób azonban még továbbra is szolgálatban maradt. 1913-ban már megérződött az első világháború viharának előszele. Ekkor másfél évi szabadságot kért. Sanghaj és Hong Kong, Singapore és Colombo, Áden és Port Szaid kikötők érintésével, Trieszten át érkezett meg Budapestre, majd övéihez Balatonalmádiba. Kiállítást rendezett kínai selyemhímzéseiből, megírta első könyvét (Dzsunk-hajóval Kínán keresztül). 1923-ban, kilenc évi késéssel kapta kézhez a Kínai Köztársaság adományozta rendjelet. Nagyon szeretett volna visszatérni Kínába, de a történelem ebben megakadályozta – 1938-ban, alig 59 évesen Budapesten halt meg. Élete Magyarországon sem éppen közismert – és Kínában is, csak ott emlékeznek rá, ahol egykor élt, mondta Honecz Anna Lujza, a pekingi magyar intézet vezetője. Most azonban ez megváltozhat. Az intézet ugyanis szándéknyilatkozatot írt alá egy csungkingi kiadóval arra, hogy Kompolthyról könyvet jelentetnek meg Kínában, kínaiul. A kötet még idén meg is jelenhet.
Borítókép: Kompolthy Jób. Forrás: Elbida.hu