El tudjuk képzelni, hogy ötven évvel ezelőtt Afganisztán az európai hátizsákos turisták kedvenc országa volt? És hogy ma újra lehet menni turistáskodni? Pedig mindkettő igaz.
A hatvanas évek második fele – a hetvenes évek eleje volt a hátizsákos utazás aranykora. Mai eszünkkel szinte felfoghatatlanul jó világ volt – persze nem a magyaroknak és más orosz megszállás alatt élő népeknek. Mi akkor a “szocializmust építettük”, és legmerészebb utazási álmunk a bolgár tengerpart volt – de a legtöbbeknek inkább csak egy szakszervezeti beutaló jutott. A vasfüggöny boldogabbik felén élő fiatalok viszont ekkor lázadtak fel az ötvenes évek társadalmi konzervativizmusa ellen. A fiúk hosszúra növesztették a hajukat, a lányok farmert húztak, a szüleik számára megbotránkoztató zenéket hallgattak – és egészen máshogy, máshová akartak utazni. Nyugat Európában ekkor már természetesnek számított, hogy a család nyáron elmegy a tengerhez – de a fiatalok Ibizát vagy Benidornt uncsinak érezték. Amúgy is egyre többen vonzódtak a buddhizmushoz, hinduizmushoz – amit sokkal spirituálisabbnak éreztek, mint az ősök unalmas kereszténységét. Terjedt a gandzsa, népszerűk lettek a fiatalok közt a guruk, a színes ruhák. Minden afelé mutatott, hogy el kell menni Indiáig, Nepálig – kivéve, hogy a hosszú távú repülés ekkor még igencsak drága mulatság volt. Léteztek már interkontinentális légíjáratok, de a fiatalok számára megfizethetetlenek voltak. Akkor miért ne menjünk busszal?
A hippi útvonalak Európa és Ázsia között
Tényleg miért ne? A London – Calcutta buszjárat 1957-ben indult. 16 000 km-es hosszával ez volt a világ valaha indult leghosszabb menetrend szerinti buszjárata. Az utazás körülbelül ötven napig tartott. Azért csak körülbelül, mert az útviszonyok koránt sem voltak ideálisak – Afganisztánban nagyobb részt úttalan utakon kellett átverekednie magát a busznak. Az utazás maga viszont kellemesebb volt, mint azt gondolnánk. Az üléseket egyszerű fekvőhellyé lehetett alakítani, volt konyha, könyvtár, sőt még magnetofon és erősítő is a buszon – így igazi bulikat is lehetett tartani. Egy jegy – ami a teljes ellátást is magába foglalta- a kezdetekkor 85 font volt, ami persze akkor sokkal többet ért, mint most, de megfizethető összeg volt egy fiatal számára is. 1976-ban, amikor az utolsó buszok indultak az ár már 145 fontra nőtt. Az útvonal Belgiumon, Németországon, Ausztrián, Jugoszlávián, Görögországon át vezetett Törökországba – majd onnan Iránon és Afganisztánon át Pakisztánba, és Indiába. Igen, akkor a vasfüggönyön túli Budapest vagy Szófia bizonyos szempontból messzebb Nyugat-Európából, mint Delhi vagy Katmandu. Aki akart az tovább is utazhatott – ugyanaz a társaság, amelyik a London – Kolkata járatot üzemeltette ajánlott utakat – szintén szárazföldön és kompon *- egészen Ausztráliáig. Egy teljes London -Sydney út így kevesebb, mint 300 fontba került, igaz elment rá 132 nap. Az őseredeti busz 1968-ban balesetezett, így kivonták a forgalomból. Hamarosan viszont más társaságok is bekapcsolódtak az üzletbe – és a buszok is egyre kényelmesebbek lettek. A hetvenes években már emeletes buszok jártak, amik igazi bulibuszként üzemeltek – ez lett a híres Magic Bus. A járatok utasai összebarátkoztak, szerelmek szövődtek – van aki máig tartja a kapcsolatot egykori útitársaival.
A London – Calcutta busz az induláskor…
… és út közben.
úttalan afgán utakon
Ma már elképzelhetetlenül alacsony árak …
Ez a Nyugat-Európából Indiáig/Nepálig tartó út lett az úgy nevezett hippi útvonal – amin nem is csak ezek a buszok jártak – tízezrek indultak meg évente saját kocsival (kis Citroënekkel, VW Bogarakkal vagy kisbuszokkal), teherautók platóján, autóstoppal, vagy a helyi tömegközlekedéssel. Volt aki hónapig, akár évekig az úton maradt – de volt olyan is, aki sportból kipróbálta milyen gyorsan lehet végigmenni – 11 nap lett a rekord a London – Kolkata távon.
Az útvonal mentén mindenütt olcsó szállások, éttermek várták az utazókat. Egyesek igazán legendás hellyé nőtték ki magukat. Ne feledjük, az internet előtti időkben biztos, naprakész információt az árakról, utazási lehetőségekről, a határok átjárhatóságáról és számos más az utazókat érdeklő apróságról csak az ilyen helyeken más utazóktól, jól informált és angolul beszélő helyiektől lehetett szerezni. Mobiltelefon híján ezek a helyek szolgáltak találkozópontul is – január másodikán találkozunk a Vishal vendégházban Katmanduban. És akkor az ember ott volt, és várt.
Volt aki a kisbuszban is lakott az út során.
Volt, aki Hollandiából teherautóval indult Nepálba.
Európai turistalány nyári ruhában vízipipázik Afganisztánban – egy megismételhetetlen kép.
A legnagyobb különbség a mai világhoz képest azonban nem is ez, hanem az a szabadság, ami akkor még a világnak ezen a részén is jelen volt. A különbséget leginkább a Közel-Keleten lehet érezni – ami akkor mára elképzelhetetlenül szabad, nyugatos volt. Eredetileg ugyanis két útvonal is volt – egy déli és egy északi. Az északi, ahol a busz is járt, a déli Szírián és Irakon keresztül érte el a császári Iránt. A lányok szabadon, olyan ruhában járhattak-kelhettek minden országban, ahogy szerettek volna. Nem is csak a turisták – a helyi lányok is szabadon ötlözhettek nyugati ruhákba, járhattak hajadonfőtt. És jártak is. Teheránban, Herátban, Kabulban, szabadon árultak sört, és voltak – az visszaemlékezések szerint – igazán kiváló bulihelyszínek. Egy egykori utazó így írta le azt az életérzést: “élhettél az erdőben, ehettél bogyókat, meditálhattál egy barlangban, meztelenül bolyonghattál, vagy bármit csinálhattál, amihez kedved volt, és senki sem figyelt fel rád. “A helyiek nyitottak voltak az ifjú turisták pedig kimondottan keresték a helyiekkel való kapcsolatot – az utazás egyik fontos célja volt számukra a helyi kultúrákkal való kapcsolatépítés. A helyi ruhák pedig igazán menőkké váltak:” Divat volt az imakendő, a pizsama és a gyöngyök, a leomlós bő szövetek, a mellény és a háremnadrág.”.- emlékszik vissza egy egykori utazó. Aki tehette mezítláb járt – ahogy a helyiek közül is sokan.
Nyugati fiatalok az afgán hegyekben.
És afgán lányok, ahogy már soha nem láthatjuk őket.
És bizony a határok is sokkal könnyebben átjárhatók voltak, mint manapság – mármint a világnak ezen a részén. Míg Európában állt a vasfüggöny, a császári Irán határai nyitva álltak, a vízumot a legközelebbi konzulátusokon könnyedén beütötték mindenkinek az útlevelébe. Bár nem sok helyen, de India és Pakisztán között is szabad volt a mozgás – legalább is a külföldiek számára. A nyugati fiatalok kedvenc országa pedig egyértelműen Afganisztán lett. Az afgánokat kedvesnek könnyen barátkozónak, jószívűnek, vendégszeretőnek tartották. Kabulban hatalmas volt még az éjszakai élet is. A király igyekezett nyugatos reformokat bevezetni az országban, így az állami szervek is örömmel fogadták az érkező nyugati turistákat. Igazi aranykora volt ez Afganisztánnak – nem is csak azok emlékeznek így rá, akik akkor ott jártak, de azok is, akik megélték azt a kort Kabulban vagy más nagyvárosban. A király csak annyi hibát követett el, hogy igyekezett egyensúlyozni a nyugati és a szovjet befolyás között. Jó ötletnek tűnt, anno az angol és orosz befolyás közti egyensúlyozást őrizte meg az ország függetlenségét. Csak arra nem gondolt, hogy a Szovjetunió még rosszabb a cári Oroszországnál is – a gyarmatosító ambíciókhoz immár pusztító ideológia is járt – aztán a Szovjetunióban végzett katonatisztek véget vetettek a királyságnak és az aranykornak is.
Ez a kép akár most is készülhetett volna.
A bámjáni Buddhákat viszont 2001-ben felrobbantották.
Az afganisztáni szovjet katonai beavatkozás csak az utolsó szöget verte be a hippi út koporsójába. 1973 után a déli útvonal már nehezebben lett járható – a Jomn Kippur-i háború után az arab országok nem szívesen adtak ki turistavízumokat nyugatiaknak. 1977-ben a pakisztáni puccs Ziaul Hakk hatalomátvétele még csak borzolta a kedélyeket, de azután az iráni iszlám forradalom, és Afganisztán szovjet megszállása évtizedekre elzárta a szárazföldi utat. A térségben szinte folyamatosak voltak a háborúk-polgárháborúk. Afganisztánban 19I78 -Nur Mohamed Taraki hatalomátvétele – óta egyetlen békés év sem volt, Irakban az 1991-es első Öböl-háború óta folyamatosak voltak harcok, Pakisztánban ugyan béke volt – általában – de folyamatosan nőtt a merényletek veszélye. India persze megőrizte népszerűségét – de a nyolcvanas évektől már csak az jutott el oda, aki megengedhette magának a repülést – az ország nyugati határa – néhány év enyhülést kivéve – általában zárva volt, vagy nagyon nehezen átjárható. Az elmúlt évek azonban hoztak némi változást. Először is megindult a nosztalgiahullám. A közösségi médiának köszönhetően azok, akik egykor a hippi úton jártak most egymásra találtak. Közösségi oldalakon az egykori fiatalok – már már a hetvenes éveikben járó nyugdíjasok – kezdtek el csoportokat szervezni. Digitalizálják, felötlik, elérhetővé teszik a képeiket – mi is ezek közül válogattunk – és történeteiket. Az internet pedig csodákra képes – olyan útitársak találnak most egymásra, akik fél évszázada nem is látták egymást, barátságok élednek újjá a régi szép idők megidézésével.
Közben lassan, nehézkesen újraindul az utazás is. Irán az elmúlt években nyitott a külföldi turisták felé – vízumot már elég egyszerű szerezni. Meglepő módon a járvány idején, amikor minden ország lezárta határait – Irak akkor nyitotta meg. Most már elég könnyedén lehet utazni az országban, az utazás biztonságos, és az irakiak is végtelenül örülnek annak, hogy negyven év szünet után ismét külföldieket láthatnak vendégül. Pakisztán is kezd egyre népszerűbbé válni – különösen a hegymászók körében, de néha már hegy-nem mászó csoportok is bejutnak az országba. Egyelőre olyan kevés a külföldi, hogy minden kisebb csoport mellé kötelező fegyveres kíséretet adnak, ha el akarják hagyni a nagyvárosok területét, de legalább már lehet mozogni. Afganisztán viszont egészen eddig szigorúan zárt terület volt. 2001 után persze voltak ott külföldiek nem is kevesebb – de ők egyenruhában, és egyáltalán nem turisztikai céllal. Viszont a fővárosba valamilyen szinten visszatért az élet – akik eljutottak i
de (hivatalból), azt mondták, hogy ha nem is volt összemérhető a hetvenes évek nyitottságával, de valami nyugatosság azért érezhető volt. Két éve a tálib hatalomátvétel után mindenki arra számított, hogy na most azután vége – Afganisztánba soha többet nem jutunk el. De épp az ellenkezője történik. A tálibok ugyan nem különösebben szimpatikusak az átlag nyugati utazó számára – már ami politikájukat vagy éppen a nőkhöz való hozzáállásukat illeti – de az kétségtelen, hogy fél évszázad után békét hoztak az országba. Nem kell útmenti robbanószerektől, fegyveres támadásoktól, merényletektől tartani. Ez pedig hatalmas megkönnyebbülést jelent a helyieknek. A vízumok is könnyedén adják – ha nem is éppen olcsón. A turista pedig olyan, hogy, ahová lehet, oda megy. Alig pár hónappal a tálib hatalomátvétel után megjelentek az első fecskék – bátor egyéni nyugati utazók, akik meglehetősen vegyes élményekről számoltak be. Egy részről az afgánok éppoly kedvesek, barátkozósak, szívélyesek mint fél évszázaddal ezelőtt – az ország is éppolyan szép, a hatalmas hegyek, a természet, a Selyemút városai éppolyan vonzóak, mint a hetvenes években. A tálibok hozzáállása a nyugatiakhoz is sokat változott – 2001-ben még felrobbantották a bámjáni Buddha-szobrokat, ma már belépődíjat szednek a maradványok meglátogatásáért. De persze semmi sem olyan – az infrastruktúrát lepusztította a fél évszázadnyi háború, a helyi hatalmasságok, tálib parancsnokok elég önjáróak, így a szabályok kiszámíthatatlanok, helyi segítség nélkül még nagyon nehéz mozogni. . A régi szép idők már sosem jönnek vissza. Idénre viszont olyan szintre normalizálódott a helyzet, hogy elindulnak az első csoportos utak is. Lehet csatlakozni!
