A víz mint a rituális tisztaság, megtisztulás, ezáltal az újjászületés és termékenység szimbóluma a világ szinte minden kultúrájában jelen van – de talán sehol nem vált olyan össznépi ünneppé, mint Etiópiában. Aki teheti, annak január végén kell odautazni, nem fog csalódni.
Vízkeresztről a liturgikusan kevéssé művel magyar polgár leginkább csak azt tudja, hogy „…vagy, amit akartok”, illetve, hogy ekkor szokás kidobni a karácsonyfát. Az egyház persze ünnepli, de ebben is van némi bizonytalanság. Egy ideig – jó régen – még Jézus születését is ezen napon ünnepelték. Vízkeresztnek viszont azért hívjuk, mert a hagyomány szerint ezen a napon keresztelkedett meg Jézus. Amikor harminc éves lett, Keresztelő János merítette meg a Jordán folyóban. Ekkor a Biblia szerint az Atya szózata hallatszott, és a Szentlélek galamb képében alászállt rá; ezáltal a teljes Szentháromság is kinyilvánította magát az emberiség előtt. Ezért is mondjuk az ünnepet görög szóval Epifániának, az Úr megmutatkozásának.
Jézus megkeresztelése a Jordánban
Ugyanehhez a naphoz köti az egyház Jézus első csodáját is, ez a kánai menyegzőn történt, amikor a vizet borrá változtatta. János evangélista szerint „Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne” (Jn 2,11). Ez volt tehát az első alkalom, amikor Jézus megmutatta isteni hatalmát.
A kánai menyegző
A nyugati egyház ráadásul ezen a napon ünnepli a Napkeleti Bölcseket, avagy Háromkirályokat. Az hogy pontosan hárman lettek volna, és hogy királyi méltóságot viseltek volna az Újszövetségben senki nem említi, mindezek csak a későbbi korokban rárakódott hagyományok. A királyok nevei – nálunk ugye Gáspárnak, Menyhértnek és Boldizsárnak hívjuk őket – csak a középkortól stabilizálódnak, ahogy az is, hogy egyikük fekete (vagy, hogy stílusosabbak legyünk szerecsen). Nyugaton minden esetre mára ez az ünnep lényege – különösen a hispán világban, ahol a „reyes magos” ünnepén hatalmas karneváli jellegű felvonulásokat tartanak, és – amíg meg hódította őket is az amerikai kólapiros Mikulás – ekkorra esett a gyermekek megajándékozása is.
A Háromkirályok útja
Keleten viszont egészen más az ünnep – ott még közelebb áll ahhoz, amilyen za ókeresztény időkben lehetett. Az ünnep ugyanis, akárcsak a keresztény ünnepkör legnagyobb része, eredetileg pogány ünnepség volt. Ez konkrétan egyiptomi, a Nílus ünnepe. Egyes egyiptomi gnosztikus csoportok már a 2. század végén megünnepelték ekkor Jézus megkeresztelkedését, a pogány misztériumvallások jeles napjához és a Nílus vizének megszentelése egyiptomi hagyományához kapcsolódóan.
Az ünnep hittani tartalmát a 3. században tisztították meg az egyiptomi egyházatyák, és a 4. század elejétől már állandó liturgikus ünnepként ülték meg. A szokás hamar elterjedt előbb keleten, majd nyugaton, ahol a század második feléből származik az első forrás. A 4. század végén – a Római Birodalom területén december 24–25-én tartott saturnalia és Mithrász-ünnepségek miatt – a születés ünneplése elkülönült, kialakult a december 25-én ünnepelt karácsony. Vízkereszt pedig ünneplése pedig egészen más lett keleten és nyugaton – míg a katolikus egyház egyre inkább a napkeleti bölcseket ünnepelte ilyenkor, keleten megmaradt a víz szimbolikája. És ez talán sehol nem olyan látványos, mint Etiópiában.
Vízkereszt – vagyis helyi amhara nevén Timkat – ünnepe az etióp egyház legfontosabb ünnepnapja. A Gergely-naptár szerint január 19.-re esik – a helyben használatos etióp naptár szerint terr hónap 11-ére. Mint minden ország legnagyobb ünnepe előtt, hetekkel előtte elfogynak a szállodai szobák a kiemelt zarándokhelyeken, megtelnek a belső légijáratok, mindenki készülődik.
Az etióp miniszterelnök különgéppel érkezett Gondarba az ünnepségekre
Közben pedig már készül az ünnepi műsor
Aki teheti, ilyenkor az ékeszi szent helyekre utazik – Gondar és Lalibela ilyenkor a legzsúfoltabb. A központi ünnepségek az egykori császárvárosban, Gondarban vannak, ahol elviselhetetlen ilyenkor a zsúfoltság, így nekünk Lalibelát javasolták – ami jó ötletnek bizonyult. Maga az ünnep igencsak korán kezdődik – mint általában az egyházi ünnepek Etiópiában. A liturgiát a templomokban hajnali fél háromkor kezdik, mert – a hagyomány szerint – ekkor teremtette Isten a világot. Aki templom mellett lakik – ez azért nem nehéz, hiszen Etiópiában egymást érik a templomok – az már hajnaltól a szent énekeket hallhatja. Ahogy ünnepekkor szokás, ilyenkor mindenki fehér ruhát ölt, úgy megy a templomba – ez is egy ókori egyiptomi szokás továbbélése, a fehér, a tisztaság színe persze, akárcsak a víz, szimbolikus, a megújulást, bűntelenséget szimbolizálja.
Ünnepi öltözetek
Aki olvasta korábbi írásainkat az etiópok és a frigyláda kapcsolatáról nem lepődik meg, ha elmondjuk – a ládának központi szerepe van a timkati ünnepségeken is. Nem azt eredetinek – amit ugye Akszúmban őriznek állítólag- hanem a másolatoknak, az úgy nevezett tabotoknak, amelyek minden egyes templomban megtalálhatók. Mint írtuk, rendesen ezek is a nagyközönség elől elzárva állnak a Szentek szentjében, ilyenkor viszont már 18-án kiviszik őket díszes leplekbe burkolva a templokból, és körmenetekben viszik körben a városban.
A papság vezetésével a tabonok elhagyják az egyik sziklatemplomot
Az ünnepség 19-én délelőtt, a hajnali liturgia után folytatódik. Ekkor jutunk el a vízhez. Szó szerint. Az ünnepségek központi eleme általában a keresztek vízbe merítése, ehhez pedig a templomok közelében – vagy másutt központi helyeken – álló medencéket használnak.
Faszilidesz császár fürdője Gondarban – egy nappal a központi ünnepségek előtt
Ne valami méltóságteljesen emelkedett ünnepélyes aktust képzeljenek el – az emberek ilyenkor tömegével ugranak a vízbe, merülnek meg maguk is. Gondarban a leghíresebb hely – a központi ünnepségek helyszíne – Faszilidesz császár fürdője az egykori császári palota mellett. A 17. századi kis palotával ékesített medence partján áll ilyenkor a miniszterelnök és az összes első vonalbeli egyházi vezető. De csurom vizesek lesznek azok is, akik nem ugrottak a vízbe. Lalibelában ugyan – állítólag – közel sem voltak annyian, mint Gondarban, európai szemmel azonban így is elképesztő volt a tömeg. Mindenki a szentelt vízből akart kapni. Még jó messze jártunk a medencétől, amikor már sűrűn ember tömegben haladtunk, de ahogy közeledtünk úgy préselődtünk egyre összébb és összébb – végül már igazából mozdulni is alig lehetett, a tömeg mégis sodort magával.
A tömeg széle
Közben az ellenkező irányba is jöttek emberek – így komolyan aggódtam, hogy hogy estére a híradóban végzem. Lelki szemeim előtt már láttam egykori tévés kollégáimat, ahogy rezzenéstelen arccal olvassák fel, hogy „több tucat embert, köztük külföldi turistákat taposott agyon a tömeg egy vallási ünnepségen az észak-etiópiai Lalibelában”. A szélesebb utcáról egy kapunk keresztül egy kertbe jutottunk, ahol már szinte elviselhetetlenül sűrű volt a tömeg – mindenütt karokat, könyököket, vállakat éreztem különböző testrészeimnek nyomódni. Mi tagadás volt némi aggodalom bennem, hogy vajon minden értékesebb vagyontárgyam, ami nálam volt, megússza-e ezt az élményt – de a hívek javára kell írni, hogy senki a legkisebb érdeklődést sem mutatta az én cuccaim iránt – csak arra vágyott, hogy a szentelt víz közelébe jusson.
Végül – igazán magam sem tudom hogyan – sikerült egy csapat helyivel együtt besodródni egy mintegy két méteres lyukba, amit az egyik oldalon a medence felállított ideiglenes tribünje, a másik oldalról pedig több lajtoskocsi határolt. Helyi kísérőm, aki addig segített utat törni, jelezte, hogy most már tegyek el mindent, aminek árthat a nedvesség – és úgy is tettem. Jól tettem. A helyiek extatikus örömmel fogadták, amikor a kocsi tetejéről egy slaggal a nyakunkba zúdítottak egy jó adag hideg – és persze szentelt – vizet. Mi tagadás jól esett – hiszen az amúgy is jó harminc fokos forróságot az emberek kipárolgása csak tovább melegítette. Tetőtől talpig vizes lettem – mint mindenki más – és valahogy átragadt rá a lelkesedés, nekem is kedvem volt ezt kitörő nevetéssel, és ujjongással fogadni.
Miután mindenki megkapta a maga adagját, elkezdődött a kijövetel – a tömeg mintha kilökött volna magából szinte futni kellett, hogy ne bukjak fel. Ezután jött egy csendesebb időszak – a papok is elmentek ebédelni, hiszen ők már hajnal óta szolgálatban voltak. A medence környéke pedig hatalmas piknik térré alakult át.
A felvonulás meglehetősen lassan állt össze. Az emberek sokáig keresték a helyüket benne, el-el kalandoztak. De aztán csak elrendeződött minden.
Érkeznek a világiak…
…és az utolsó lemaradt egyházi emberek.
A város főutcáján végig – rém poros vörös szőnyeget fektettek le. Így a felvezetést egy csapat takarítónéni alkotta, akik seprűvel igyekeztek nagyjából letisztítani az utat a menet előtt.
Utána jött egy óriásdob, amit talicskán toltak, azután a trombitások hosszú egyenes trombitáikkal.
Őket követték a különböző egyházi méltóságok pompázatos ruháikban.
Aztán pedig a lényeg – a feldíszített frigyládák.
Majd jöttek a népek férfiak és nők, keresztekkel és díszes napernyőkkel. Közben szóltak a dobok és trombiták.
A menetet az út mellől is sok ezres tömeg kísérte lelkesen. A városközpont fel egy hegyoldalban közben elkezdtek gyülekezni a hófehérbe öltözött papok, jelezvén, hogy hamarosan csúcspontjára ér az ünnep.
Mikor odaért a menet, ahol a papok álltak a hegyoldalon, megállt a vonulás – a papság pedig kórust alkotva szent énekekkel köszöntötte az érkező frigyládákat. Látni és hallgatni is elképesztő volt. Levezetésként aztán délután lelkes tömegek kísérték vissza a ládákat a templomokba, hogy Újévig – ez Etiópiában szeptember 12-én van – ismét a szentek szentjében pihenjenek.
Ez pedig jó alkalmat adott nekünk is arra, hogy megnézzük a híres sziklába vájt templomokat. Róluk mesélünk a közvetkezőkben.
