Európai fejjel nehéz felmérni a kínai belföldi turizmus méreteit – azt, ami nálunk rémes túlturizmusnak éreznénk, az ott egy átlagos szerda reggel. De ott nem tüntetnek és tiltakoznak – hanem kezelik a tömeget. Erre kiváló példa a Jiuzhai-völgy.
Kellemetlenül hűvös időben, csepergő esőben állunk a sorban egy végeláthatatlanul széles beléptetőrendszer előtt, és felidézzük, amit kínai partnerünk mondott: Hogy most két éjszakát egy kis eldugott, isten (na jó Buddha) háta mögötti tibeti faluban töltünk. Lehet, hogy ez a leírás húsz évvel ezelőtt még igaz is volt a helyre, de Kínában húsz év sokkal nagyobb idő, mint bárhol másutt a világon. Helyi vezetőnk – angolosan Alex – pedig mosolyogva közli, hogy most még előszezon van, egyáltalán nincsenek sokan. Körülbelül húsz sor van egymás mellett, az emberek egyesével-kettesével állnak benne, meg sem tudjuk saccolni, mennyien lehetnek. Alex szerint most nagyjából 20 ezren – ami ugye kevés, mert a rendszer úgy van méretezve, hogy elbírjon akár 50 ezer embert is naponta, amennyien egy átlagos nyári hétvégén szoktak lenni. Nem akarjuk elképzelni. De mire is kíváncsi ennyi kínai, itt – elméletileg – az isten háta mögött?
A völgy kapujában
A völgy maga a Minshan-hegység déli részén fekszik, 330 kilométerre északra a tartományi fővárostól, Csengtutól. Szecsuán északi részén, ahol többségében már tibetiek laknak (vagy legalább is laktak a turizmus érkezése előtt). A völgy területe 720 négyzetkilométer, a pufferzónák további 600 négyzetkilométert fednek le. Tengerszint feletti magassága a völgyekben 1800 és 200 méter között van, az azokat övező hegyei csúcsai viszont elérik a 4500 métert is. Az éghajlat szubtrópusi vagy mérsékelt monszun, az évi középhőmérséklet 7,8°C, a januári -3,7°C és a júliusi 16,8°C – ami azért jelzi, hogy ide nyáron is érdemes pulcsit hozni. Késő tavasszal pedig, amikor mi jártunk itt, kimondottan kellemetlen hidegekre is kell számítani. A kellemetlenség szintjét kicsit még emeli is, hogy amikor pedig a hőmérséklet nagyjából az elviselhetőség határain belül mozog – késő tavasz-nyár – akkor esik az éves csapadékmennyiség 80 százaléka. (Ami persze leginkább csak a nagyon kisszámú külföldit idegesíti. A kínaiak úgy tűnik még szeretik is az esőt, vagy legalább is nem utálják annyira mint mi. Itt egyébként az abszolút főszezon az ősz: Mivel a hegyeket vegyesen borítják lombhullató és örökzöld fák, ősszel valóban igen látványos a táj. A helyi állatvilághoz tartozik az óriáspanda és az aranyorrú majom. Mindkét populáció nagyon kicsi (a pandák esetében kevesebb, mint 20 egyed) és elszigetelt. Így elég valószínűtlen, hogy csak úgy meglássunk egyet. A lényeget persze nem is az állatok, hanem mag a táj jelentik – a hatalmas hegyek közt fekvő völgyek, és azokban a különböző színű tavak. A helyiek kínaiul haizinek hívják őket, ami azt jelenti, hogy „a tenger fia”. A gleccserek során keletkezett tavakat sziklaomlások és más természeti jelenségek duzzasztották fel, majd a karbonátos lerakódási folyamatok révén megszilárdultak. Egyes tavak magas kalcium-karbonát koncentrációval rendelkeznek, és vizük nagyon tiszta, így a fenék gyakran még nagy mélységben is látható. A tavak színe és látványa a mélységük, a maradványok és a környezetük szerint változik.
Eredetileg kilenc tibeti falu volt a völgyekben, és csak az ott lakók gyönyörködtek a tavakban. 1975-ig a hely gyakorlatilag megközelíthetetlen volt. (Kocsival ma is – pedig az az utak minősége kiváló – jó hat óra alatt lehet eljutni Csengtuba a hegyek között kanyarogva.) 1979-ig folyt a hegyekben a fakitermelés. 1982-ben csináltak belőle nemzeti parkot, amit két évvel később a nagyközönség számára is megnyitottak. Ez a közönség eleinte egyáltalán nem volt nagy. Az első évben – egész évben – ötezer turista látogatott ide. 1992-ben már világörökségi helyszínné nyilvánították a Jiuzhai-völgyet, és attól kezdve exponenciálisan növekedett a látogatók száma. 1991-re 170 ezerre, 2002-re már 1,19 millióra nőtt az éves látogatószám. 2003-ben nyílt meg a reptér, amely először Csengtuból és Csungkingből fogadott járatokat, akkorra már szezonban a napi látogatószám elérte a 10 ezret – ez azóta megötszöröződött. Jönnek már közvetlen járatok az ország minden részéből. Sőt, kiépült a közvetlen nagysebességű vasút is.
Kínai turisták az ideiglenes végállomáson
Mi még buszokkal mentünk tovább
Amikor még mi ott jártunk, csak félútig vitt el a gyorsvonat – az utolsó szakaszt busszal kellett megtenni, így összesen jó három óra volt. Ez mostanra, miután augusztusban megnyitották végig a gyorsvasutat, 1 óra 39 percre csökkent. A vasút egyébként igazi mérnöki mestermű – a hegyeken, viaduktokon, alagutakban vezetik végig a vonatot, amely ilyen terepen is képes 200 kilométer per órás átlagsebességgel haladni. Így várhatóan a turisták is csak többen fognak jönni. Idén már nagyjából 90 ezren érkeztek külföldről is – ami ugye a kínai turisták számához képest elenyésző, viszont vagy tízszerese a múlt évinek. Közben az “isten háta mögötti” kis tibeti falvak masszív üdülővárossá nőtték ki magukat. Ahol mi megszálltunk, a főút mellett legalább ötven szállodát számoltunk meg. És a miénk sem egy “szerény kis vidéki vendégház volt”, hanem egy minden jóval felszerelt négycsillagos hotel. Hogy mi van még a faluban, arra később visszatérünk. De előbb másszuk meg a hegyet.
Éttermek, amíg a szem ellát
Ott hagytuk el kis csoportunkat, hogy álldogálunk a bejárat előtt. Valójában az álldogálás egészen gyorsan véget ért. A kínai tömegkezelés ugyanis egészen elképesztően működik. Olyan sorok, amelyekről európai szemmel azt hinnénk, hogy másfél óra lesz kiállni, negyed óra alatt tűnnek el. A sikeres tömegkezelésnek pedig csak egyik eleme a kínaiak fegyelmezettsége. (Valójában persze imádnak lökdösődni, csak úgy vannak megoldva a sorbanállós helyek, hogy nagyon tudjanak.) Ennél sokkal fontosabb a gondos tervezés és a megfelelő erőforrások biztosítása – no meg a technológia, amit mögé tesznek. Jegyet személyivel (nekünk útlevéllel) lehet venni – a beléptetőkapu másodpercek alatt beolvassa és ellenőrzi az okmányt. És persze egyszerre nem egy kapu van nyitva, hanem annyi, amennyi ennyi ember ki tud szolgálni. Mindenütt csak egy irányba haladhat a tömeg – az ellenkező irányok sosem keverednek össze, így a lökdösődés legfőbb oka helyből kiiktatódik. A kapu mögött pedig egyforma zöld buszok végtelen sora várja a belépőket, hogy a kijelölt megállókhoz szállítsák őket. Nem kell várakozni. Amint megtelik egy busz, azonnal beáll a másik.
Haladnak a sorok
…pörög a beléptetés…
…és sorakoznak a buszok katonás rendben.
Fent a tavaknál is ugyanezt látjuk – az infrastruktúra lazán elbírja a napi 20 ezer embert, úgyhogy sehol nem érezzük zsúfoltnak a sétautakat. Igaz, a fapallók szélesek – négy-öt ember lazán elfér egymás mellett. Az egész infrastruktúra mintha vadiúj lenne – és nagyjából az is. 2017-ben ugyanis egy hetes erősségű földrengés döntötte romba kvázi az összes korábban épült műtárgyat a térségben. A tavakat biztosító gátrendszer egyes részei is megrongálódtak, összeomlottak. A rengés epicentruma alig 40 kilométerre volt a park központjától – ennek ellenére mindössze 25-en vesztették életüket. Viszont összesen több, mint 1800 (!) kisebb-nagyobb földcsuszamlás történt a parkban – így azt mintegy egy évre teljesen le kellett zárni, és utána is csak fokozatosan nyitották meg. Most mindenki gyakorlatilag ugyanazt az utat járja be. A buszok délelőtt felviszik az ipszilon alakú völgy egyik szárának véghez az utasokat, majd onnan részint gyalog, részint busszal térnek vissza az ipszilon elágazásához. A tavak körül kiépített sétautakon lehet haladni, mindegyik mellett kiválóan kiépített pihenőhely vár – italautomatákkal, vécékkel, szelfi-pontokkal. Az adrenalinkergető kalandvágyó utazóknak persze biztos elég nyuggeres az egész – körülbelül annyira megterhelő fizikailag, mintha a Városligetben sétálnánk – de a magamfajta idősödő uraknak egy álom.
Kényelmes séta, jól kiépített úton…
…útközben lehet tanösvény jelleggel magyarázó táblákat is olvasni, persze annak, aki tud kínaiul.
Az italautomaták mellett lehet – némileg stilizált – népviseleteket is venni-kölcsönözni…
…amire van is kereslet.
Közben pedig ha nem a sétaúton szelfizgető kínaiakat figyeljük, akkor elvarázsolhat a táj szépsége. A tavak tényleg gyönyörűek, tiszták, lelátni a fenekükig – színeik pedig néha egészen földöntúliak. A Hattyú-tónál tesz ki a busz – ez 30 kilométerre van a bejárattól egy erdős részen, ami mellett egy nádassal benőtt tó található. Majd végigsétálunk, illetve buszozunk a Nyílbambusz-tó, a Panda-tó és más kisebb tavak mellett, hogy megérkezzünk az egyik legszebbhez, a Tükör-tóhoz.
Ezután – mivel Kínában vagyunk – jön az ebéd. A Nuonliang turistaközpont egy részint föld fölé, részint föld alá épített hatalmas komplexum, amely képes kiszolgálni az összes odaérkező turistát, úgyhogy ott sem érezni igazán a tömeget. Szinte végtelen számú étterem és büfé közül lehet választani.
Ez is alkalom a szelfizésre.
Körbenézünk, hol lehet itt enni
Ebéd után jön az ipszilon másik ága, a Hosszú-tó, amit akár körbe is kerülhettünk volna. De mivel ekkor más rendesen esett, csak elsétáltunk mellette. Majd jön az Ötszínű-tó és az egészen elképesztő színű kis szezonális tó.
Napszálltára mindenki végez – de mivel a turisták általában legalább két napra érkeznek, el kell őket foglalni valamivel este is. És ez nem Kína lenne, ha erre nem lenne valami szervezett és igen látványos programajánlat. Amikor azt mondták, tibeti néptáncokat fogunk nézni, volt egy határozott elképzelésünk, hogy valamiféle folklórműsorra visznek minket. Ehhez képest, amikor megláttuk a “Romantic Show”-ra (Romantikus Show) keresztelt műsor szórakoztató központját, már nem tudtuk, mire gondoljunk. A műtibeti – bár gyakran sokkal inkább műindiánnak tűnő – díszletek között megbúvó élménypláza nagyjából olyan volt, mintha egy súlyosan begombázott kínai tinire bízták volna Las Vegas megtervezését.
Az első vérfagyasztó élmény a kifőzdés standok mögött kitáruló térben álló üvöltő szökőkút volt: Minél hangosabban kiabálsz, annál magasabbra szökik a víz. Percekig álltunk megbabonázva, ahogy huszonéves lánycsapatok igyekeztek egymást túlvisítani.
Ha igazán hangosan visítanak, a víz a plafonig ér.
Aztán jött a szelfifolyosó, ahol különböző a régi Kínát – vagy bármi mást – idéző díszletekben lehetett fényképezkedni. Ami elvezetett egy többszörös embernagyságú műanyag Buddha-barlanghoz. Ami mellett közvetlenül volt egy Drakula-show is.
Valódi fotó, műkajával.
Kicsit arrébb tibeti népviseletben, modern kínai diszkóra táncoltatták a tömeget. De ez még semmiség volt magához a “Romantic Show”-hoz képest, amire – tenném hozzá – egyáltalán nem olcsó a jegy. 15 ezer forintért viszont másfél óra full szórakozást nyújtanak még azoknak is, akik mint mi, egy kukkot sem értenek kínaiul. A névből valami szerelmes történetre gondolnánk, de valójában az volt benne a legkevesebb. A nagyszabású történelmi táncjáték, a tibeti néptánc, a helyben egyáltalán nem honos, de meglehetősen erotikusra sikeredett hastáncelőadás, némi kínai cirkusz elemeit ötvözte. Meglehetősen eklektikusan, de döbbenetes profizmussal és látványvilággal.
A végén aztán egy huszáros vágással jutottunk el a 2008-as földrengésig. A széksorokat is alaposan megrezegtették, majd jött a történet a szomorú kislányról, akinek az anyukája beszorult a ormok alá, de a hős kínai katonák – akik a falon oldalazva, felfüggesztve futottak végig – persze megmentik őket, és egy megáradt folyó felett is élő hidat alkotva viszik át a túlélőket.
A végén aztán elénekelték, hogy mindenkinek milyen jó a Kínai Népköztársaságbán élni. A plafonról pedig leereszkedett egy legalább öt méter magas buddhista templom.
A sokkoló élmény után alig pár métert kellett sétálni, és máris egy autentikus tibeti családi étteremben voltunk, ahol helyi fogásokat kaptunk vacsorára. A jakvajas tea koránt sem volt olyan rossz, mint gondoltuk, a tibeti bor pedig sokkal jobb volt.
A hangulatot kínai diszkóra forgó imamalmok szolgáltatták
Közben a család minden tagja kitett magért. Volt aki táncolt, és volt aki ismert (persze nem számunkra) kínai slágereket énekelt. Hogy ismertek, azt onnan sejtettük, hogy a mellettünk ülő, az este közepére már meglehetősen kapatos (tényleg jó tibeti bor) kínai társaság mindet lelkesen énekelte a nénivel együtt.
A házigazda, aki felszolgálás után dalra fakadt – és kiderült, hogy amúgy gyönyörű hangja is van.
Mi pedig hamar mentünk a szállodába lefeküdni, mert másnapra is volt program.
