A világ igazságtalan. Amikor azt mondod, Barbadosra mész, mindenki irigykedve csorgatja a nyálát, amikor Saint Vincentet említed, csak értetlenkedve néznek, és a beszélgetés térképnézegetésbe fullad. Pedig nincs sok különbség a kettő között, és ha van, az inkább Saint Vincentnek kedvezne.
Amikor karibi utunkat terveztem a cél az volt, hogy a rendelkezésre álló korlátos idő alatt minél több szigetet látogassunk végig. Van ebben valami természetes versenyszellem – végülis jó dolog nagyot lépni előre a ki hány országban járt versenyvben, meg persze az a biztos tudat is befolyásolt, hogy hajlott koromra való tekintettel nagy valószínűséggel a büdös életben többet nem megyek vissza ebbe a térségbe. Saint Vincent pedig körülbelül ideális megállónak tűnt. Saint Luciától alig fél óra repülőútra fekszik Barbadostól egy órányira. Ez persze a helyben a szigeteki között járó kis, légcsavaros gépekkel értendő. Komp nincs – de ha lenne se mernék felülni rá, akik jártak a térségben hajóval rémálomszerű utazásokról számoltak be, én pedig a repülős turbulenciát is nehezen viselem, nemhogy a hajó ingadozását.
Ilyen kis turbólégcsavaros repülőgépek repkednek a szigetek közt – a jegyek ára pedig az egekben van.
Így aztán első élményünk a szigetről az Argyle nemzetközi repülőtér – maga is szürreális látvány. A szigetvilág egyik legnagyobb repülőterét sikerült felépíteni ide, ami gyakorlatilag kong az ürességtől. Amikor érkeztünk – vagy húszan – Saint Luciáról, rajtunk kívül csak a személyzet volt a repülőtéren. Ez persze nem gyorsította meg az ügyintézést – ahogy a Karib-térségben mindenütt, itt is kínosan lassan papírtöltögetéssel telt el jó fél óra, mire kijutottunk a reptér elé. Ott aztán helyből véget is ért a 21. századi miliő – a szállásunkra már hajtűkanyarokkal tarkított keskeny utakon jutottunk el, ahol két autó egymás mellett csak cipőkanállal fér el. A ház is egy hegy oldalában volt – 30 fokos emelkedőn való parkolást csak némileg ellensúlyozta a csodás kilátás. Aztán reménykedhettünk, hogy csak ez az egy út volt ilyen, de kiderült hamar másnap reggel, hogy a sziget összes útja keskeny és kanyargós – ami váratlanul hosszúvá teszi a kilométerben rövid utakat.
A kilátás a szállásról
Országos főutak – látványos, de nem éppen autósbarát.
Aki nem bérel kocsit az ilyen kisbuszokkal utazhat – igazán félelmetes élmény, a sofőrök nyaktörő sebességgel száguldoznak az erre teljesen alkalmatlan utakon.
De nézzük is meg, hogy hová érkeztünk. Az ország hivatalos neve – Saint Vincent és a Grenadine-szigetek, és a Kis-Antillák Szél felőli-szigetcsoportjának déli részén fekszik. Északról Saint Lucia, délről Granada, keletről Barbados a legközelebbi sziget.
Saint Vincent a térképen, és az ország zászlaja:
Ahogy a neve is jelzi, az ország több szigetből áll – a fő szigeten kívül ide tartoznak a Grenadine szigetek. Be kell vallanom, ott nem jártunk, akik jártak, csodákat mesélnek: egészen kis szigetecskék, alig lakottak vagy lakatlanok, gyönyörű parttal, és a magány érzésével. Néhányra jár kis repülő, de a többségüket csak hajóval lehet megközelíteni – a nemzetközi kompjáratokkal ellentétben, amelyek teljesen hiányoznak, ide járnak rendes hajójáratok is. A szigetek össz területe alig több mint fél Budapestnyi, és mintegy 110 ezren laknak az egész országban. A fő sziget jó felét ugyanis elfoglalja egy meglehetősen aktív vulkán. A La Soufriére 1902-es kitörése több ezer embert ölt meg, és tönkretette a sziget gazdaságát is, a 2021-es kitörés ugyan nem volt ilyen pusztító, de azért az is jelentős területet tett lakhatatlanná.
Magasra nem másztunk – de a vulkán oldalában igazán látványos természet.
Bár azt hinnék egy ilyen kis isten háta mögötti hely kimarad a történelemből – a sziget története meglehetősen fordulatos. A prekolumbián időkről nem sok konkrétumot tudunk – bár, mint látni fogjuk számos látványos emléket hagytak ránk az indiánok, sőt, ma is él még mintegy 2000 kalinago bennszülött a szigeten. Maga Kolumbusz Kristóf adott nevet a szigetnek, azt ugyanis Szent Vince napján látták meg a hajósok. Miután próbálkoztak a britek és hollandok is, végül a franciák létesítettek itt állandó telepet 1719-ben, és ők hozták be az első fekete rabszolgákat – akik azután keveredik a helyi őslakos lakosság maradékával. Ez a korszak mély nyomot hagyott a szigeten – a máig beszélt vincenti kreol is jó részt francia és angol elemekből áll – bár hangzásra egyikre sem emlékeztet. Abból, amit egymás közt beszélgetnek a helyiek, általában egy kukkot sem érteni emiatt – pedig a hivatalos nyelv az angol, és mindenki beszéli is a “rendes” angolt is, igaz néha azt is olyan akcentussal, ami komolyan nehezíti a megértést.
A szigetet túlnyomó többségében ma is az egykori rabszolgák leszármazottai lakják.
A 18-19. század folyamán volt két nagyobb őslakos felkelés, és hatszor cserélt gazdát a sziget – míg végül brit koronagyarmat lett. 1979-ben – alig fél évvel a vulkán soros kitörése után, ami halálos áldozatot ugyan nem követelt, de sokakat tett földönfutóvá – a sziget függetlenné vált. A Nemzetközösség tagja, így az államfő most is III. Károly király. 2009-ben népszavazást rendeztek arról, hogy lépjenek-e ki az egykori brit gyarmatok közösségéből, és váljanak-e független köztársasággá, de a lakosság mintegy 55%-a ez ellen szavazott. A szigetet az Egyesült Munkáspárt kormányozza 2001 óta, immár az ötödik ciklusban – ha nem is túl nagy sikerrel. De a kormányzati inkompetencia és korrupció sem akadályozza meg Ralph Gonsalvest – aki amúgy a sziget kicsi de befolyásos madeirai portugál kisebbségéhez tartozik – hogy újra és újra megszerezze a miniszterelnöki széket. A sikertelenség leginkább is azon látszik, hogy itt semmi nincs meg, ami más szigeteken az itteninél jóval magasabb életszínvonalat eredményez – ide se az off-shore lovagok, se a brit nyugdíjas turisták be sem teszik a lábukat. A sziget lakói így alapvetően banántermesztésből élnek – decens szegénységben.
A relatív szegénység ellenére az utcakép tiszta, rendezett, a házak csinosan vannak kifestve.
Az árak is valamivel alacsonyabbak e miatt, mint a turistaszigeteken – de azért nagy csodákra ne számítsunk – a sziget lét mindent, amit nem ott termelnek meg (és nagyjából a banánon, kókuszon, rumon, halon kívül minden dolog ilyen) megdrágít. Ami egészen fura, hogy a turizmus mennyire nem játszik szerepet az ország életében. A Karib térségben utazók kevesebb, mint egy százaléka ér el ide – évente néhány tízezer ember, ami még akkor is jelentéktelen szám, ha figyelembe vesszük, hogy a sziget sem valami nagy. Nyoma sincs a Saint Luciát vagy Barbadost beborító nyugdíjas csoportoknak, de még kalandkereső francia családoknak sem, akikkel Dominicán találkozhatunk. Sokáig azt mondták a turisták azért nem jönnek, mert nincs megfelelő reptér – a régi reptéren csak kisgépek szállhattak le. 2017-ben aztán megnyílt az a meglehetősen túlméretezett légikikötő, ahová mi is érkeztünk. De a turisták azóta sem jönnek. Pedig a sziget nem tud semmivel sem kevesebbet – vagy többet, mint a többi környező hasonló országocska. Lenyűgöző szépségű tengerpartok ugyanúgy vannak itt is, mint bárhol máshol a körnéken. Bár kevesebb a homokos strand, mint másutt – éppen az aktív vulkáni működésnek közzétehetően – de azért akad. Ahogy a többi szigeten is, igazi strandolásra a sziget nyugati és déli – Karib-tenger felőli partja alkalmas. Az atlanti part éppolyan szép – van még fekete homokos strand is – csak éppen a fürdőzés élvezeti értékét veszik el a böhöm nagy hullámok, amelyek a nyílt óceán felől érkeznek.
A nyugati part
Kingstown – a sziget fővárosa – éppolyan kellemes karibi hangulatú kisváros, mint Castries Siant Lucián vagy Roseau Dominikán – és egy nagyságrenddel kellemesebb, mint Bridgetown Barbadoson – itt is megvan minden, amiért az ember szereti ezt a vidéket, bulis esti szórakozóhelyek, hangos zene, és rumalapú koktélok.
Kingstown
Történelmi jelentőségű helyek is lehetnének – a szigeten sokkal több őslakos emlék van, mint bárhol másutt a térségben. Ezek legnagyobb részt furcsa faragott kövek – amelyekről persze sejtjük, hogy valamiféle rituális célt szolgálnak, de hogy pontosan mit, azt még csak nem is sejtjük. Ahogy – kicsit meglepő módon – azt sem tudjuk pontosan, hogy mikor készültek, egyesek szerint több, mint ezer, akár ezerötszáz évvel a gyarmatosítás előtt, mások szerint alig pár száz évvel korábban. Ebben – meg persze abban hogy az egészet nem használják ki tudatosan turisztikai célokra – benne van az is, hogy a szigeten konkréten egyetlen olyan ember sincs, aki képzett régész/történész lenne. Egyelten műkedvelő muzeológusuk volt (aki egyébként egy vendégházat üzemeltetett, de levelezőn szerzett valami diplomát is), ő javasolta azt is, hogy ezeket a cuccokat, ha már vannak, terjesszék fel világörökségi címre. A várományosi listára felkerültek – az egyik látványosabb köré még valami múzeumot is emeltek külföldi támogatásból. Aztán az egész elakadt, a múzeum pedig ma már nem látogatható – igaz a kerítés ki van dőlve, és be lehet mászni mellette, hogy megnézzük a kőfaragványokat.
Az őslakosok kőfaragványa
…és a bizonyíték, hogy egykor volt itt EU-s pénzből kiépített múzeum.
A másik nemzeti történelmi park egy a 19. század elején a sziklába vájt alagút, a Black Point Tunnel – közepesen látványos, de, ha másért nem, hát a természeti környezetért megéri oda is elmenni. (Az legalább nyitva van.)
A Black Point alagút
És a környező emlékpark
A kultúra egészen másik szegmensét jelenthetné a movie scene tourism – a Karib-tenger kalózainak több jelenetét ugyanis itt vették fel. A díszletek még állnak, élelmes vállalkozók – drága – éttermet csináltak belőlük, más élelmes kisvállalkozók pedig az étteremtől mintegy 50 méterre fillérekért árulják a limonádét, igény esetén rumos betéttel. Még határellenőrizeti pontot is építettek ide, hogy a magánhajóval érkező turistákat be tudják engedni. Itt láttunk magunkon kívül élő-mozgó turistát is – kettőt.
Lehet persze vulkánt is mászni – ez is olyan dolog, amit lehet Saint Lucián is. itt nyilván kalandosabb – mert egy aktív tűzhányóra lehet felmászni, viszont nyilván sokkal nehézkesebb, mert nincs olyan turisztikai ellátottság, mint Saint Lucián. Egyáltalán a nyaralóturizmus infrastruktúrája teljes egészében hiányzik (már akinek az hiányzik), nincsenek túlárazott tengerparti bárok, idősödő amerikaikra szabott karaoke-programok, ahol megismerheted a hetvenes évek country sztárjait, és jetski kölcsönzők, ahol egy félhavi fizetést kifizetsz azért, hogy fél óráig halálfélelmed lehessen. Nekünk ezek nem is hiányoztak – de látni való, hogy ezek nélkül nem fognak tömegeket vonzani, kérdés, hogy tényleg akarnak-e. Hogy mi van helyette? Nos az, ami a többi szigeten is volt/lehetett, amíg meg nem jelent a tömegturizmus: kiváló hangulat. Ahogy helyben mondták: Good vibes man! A helyiek – miután ritka jószág a fehér turista – végtelenül jó fejek. Bármikor meghívnak egy italra, egy szórakoztató cigire, Az ital természetesen rum, de van annak számos változata, a gyömbérestől a fahéjason át a 75 fokosig. Ez utóbbit ők vízzel isszák, és igazán be lehet vágódni egy társaságnál azzal, ha megmutatod nekik, milyen a kelet-euróipa virtus, és tisztán lehúzod. Ekkor akár még frissen a fáról szedett kókuszra -netán sült halra is jó lehetsz náluk. Öt perc alatt lesztek legjobb barátok, és kezdik mesélni az életüket.
Készül a gyömbéres rumital
1,5 amerikai dollár egy töltött limonádé
Az elején azt írtam, valószínűleg nem fogok visszatérni ebben az életben már a szigetre. De ez nem azért van, mert ne lenne kedvem hozzá. Sain Vincent az a hely, ahová nagyon visszavágyom. Az a hely, ahol el tudom képzelni, hogy eltöltsek akár hosszabb időt is. Semmi más nem csinálnék, csak,amit a helyiek. Ülnék a ház előtt, egész nap iszogatnék valamit, cigiznék, és megbeszélném a szomszédosokkal a világ nagy dolgait.
