Ha egy belvárosi magát múzeumnak mondó intézménynek alapvetően angol honlapja van, a belépődíj pedig annyi, amennyiért már meg is lehet ebédelni (persze nem a belvárosban), akkor végigfut az agyunkon, hogy ez bizony egy súlyos turistacsapda lehet. Ezzel az érzéssel léptünk be a Light Art Museumba – és úgy jöttünk, ki, hogy ez bizony jelenleg Budapest legmenőbb kiállítása, és bőven megéri a pénzét.
A múzeum az egykori Hol utcai csarnok helyén van, és építészeti szempontból is érdemes körbenézni. Amikor kiállítótérré alakították a csarnokot igyekeztek megőrzini annak az építészeti elemeit, amit érdemes, azt ki is hangsúlyozni, a többit pedig kreatívan hozzáalakítani a kiállítótér igényeihez. Mindez meghökkentően jól siekrült – a látogató, amelllett, hogy kiállított trágyakat (ez persze így nem egészen pontos, mert a nagy részét a kiállításnak nem nevezném tárgynak), nézi, meg- megakad a pillantása a csarnok jellegzetes építészeit elemein. Ahogy a Müsée D’Orsay esetében az egykori pályaudvar, itt az egykori carnok ad egyszerre történelmi és mégis játékos kulisszát a kiállított művekhez, ferősítve azok hatását.
Amit pedig látunk az a 20.-21. század konceptuális összművészetének a legjava. Olyan ismert klasszikusok művei is szerepelnek a kiállításon, mint Moholy-Nagy László,Anna Molnar, Kepes György vagy Victor Vasarely -de nem attól lesz jó a kiállítás, hogy ismert nevek vannak a művek mellett, hanem attól, amit az ember lát, hall érez.Ahogy a múzeum neve is jelzi, itt a kiállítás legfőbb tárgya maga a legillékonyabb dolog a világon, a fény. Ahogy a kiállítás honalpja fogalmaz:
Mivel az emberi észlelés sebessége jóval a fény sebessége alatt van, kérdés, hogy vajon mit változtatna a világról alkotott képünkön, ha az emberi percepció a fény vákuumbeli sebességénél gyorsabb viszonyrendszerekben is lehetséges lenne? Milyennek látnánk a világot egy szuperluminális pozícióból?.A Superluminal című kiállítás arra tesz kísérletet, hogy teret engedjen olyan kérdésfelvetéseknek, melyek nyitottak arra, hogy ellépjenek a csak egyfajta igazságot elfogadó értelmezésektől és az emberközpontú megközelítésektől egy olyan irányba, ami sok egyéb mellett, magát a fényt, mint fizikai jelenséget is képes másfajta megvilágításba helyezni.az: emberközpontú megközelítésektől egy olyan irányba, ami sok egyéb mellett, magát a fényt, mint fizikai jelenséget is képes másfajta megvilágításba helyezni.
A meglehetősen talányos kérdésre egészen meghökkentő, magával ragadó, lebilincselő válaszokat kapunk a művek segítségével. A műfajt, amiben az alkotók teremtenek nehéz lenne megfogalmazni. A legtöbb alkotás nem csak világít, mozog hangot ad, de be is vonja a teremtésbe a nézőt, mintegy a szuperluminális tér részévé teszi a befogadót is.
A fény kettős természete (részecske és hullámtermészet) mellett a kiállításban szereplő művek tartalmi horizontján megjelennek az elektromágneses spektrum nem látható tartományai is; ezek mellett a radioaktív sugárzás, az analóg és digitális kép-, és hangsugárzás, a kozmikus frekvenciák, valamint a természetben is felfedezhető ún. nagyon alacsony frekvenciák. Megszűnik a hierarchia a tudományos, a spekulatív és a metafizikai megközelítések között. Teret kapnak az ellentmondások, a paradoxonok, a végpontok közötti átmenetek és az olyan kritikus megközelítések, melyek az ember természethez fűződő viszonyát vizsgálják; a fotoszintézistől, a szintetikus napfényen és a fényszennyezés környezeti hatásain át az áruvá tett és kizsákmányolt napfényig.
Sok olyan alkotás van, amit hosszú percekig – akár tíz percekig – nézünk megbűvölten, és próbáljuk megérteni a működését, és azt az üzenetet, amit teremtője nekünk szánt. AZ első alkotás, ami előtt bűvölten álltunk Pilip Vermeulen Wther weather vímű műve volt. Ez tualjdonképpen egy kinetikus szobor, amelyben két eltérő sebességgel fogó propellert világítanak meg fehét fénnyel. A hatalmas propellerek eltérő sebessége nyomán létrejövő interferencia egy tiszta kompozícióba rendeződik, melyben eltérő intenzitású hangok és a fehér fénysugár szétszabdalásának különböző állomásai váltakoznak.A forgás felbontja a éfnyt, és a szivárvány összes színe megjelenik a lapátokon. Az egyszerre játékos és félelmetes forgás beszippantja a befogadót.
Legalább ilyen hipnotikus hatást fejt ki Ahmed Siad Kaplan Lumin című munkája. A szobába – egy egykori piaci standba – belépve egy fényjáték részévé válunk, ahol magunk is eggyé válunk az alkotással. A lumin egy új-zélandi fényféreg, amely barlangok mélyén lakik. Kaplan műve pedig a természet ihlette élő alkotás, amely az energiáját a közönségtől kapja. A sötét barlangok mélyén élő izzóférgek lárvatelepeinek valós idejű szimulációja, amely hozzájuk hasonlóan nyomon követi a nézők mozgását, amelyet a virtuális világban fény-, és erőterekké alakít át. Ennek segítségével egy láthatatlan kapcsolatot jön létre köztük, hogy a közönség maga is a műalkotás részévé válhasson. Amikor a néző interakcióba lép velük, megfigyelheti a biolumineszcens (fénykibocsátó) lények ténylegesen zajló, életszerű viselkedését, és valós idejű interakciókon keresztül élheti át a velük való találkozást.
A földszint leglátványosabb, legnagyobb, és egybe legemlékezetesebb alkotása egy négy perceg videóvetítés. Ehhez be kell lépnünk egy léghajó-szerű térbe, amelynek tükrökkel borított gondolájában állva kapcsolódunk be a vetítésbe. Az Utazásnak nevezett mű, amelyet a török NOHLAB csoport alkotott, a fény elsődleges elemeinek, a fotonoknak a történetét meséli el attól a pillanattól kezdve, ahogy a szemhez közelednek, egészen addig, amíg az agy érzékelhető formákká nem alakítja át őket. Az utazás egy üres térben a fotonok feltűnésével kezdődik, aztán a színes fotonok megközelítik a szemet, és hamarosan a szem első rétegének, az írisznek a kapillárisszerkezetében találjuk magunkat. A fényrészecskék útjának következő állomása a szemlencse, amely kristályosabb formájú, és ennek fénytörő és fraktalizált környezetét élvezhetjük. Gyorsuló ütemben haladunk a látóidegek felé, amelyek végül a fényrészecskéket az idegsejtek felé továbbítják. A fotonok most már jelek, amelyeket a látóidegek továbbítanak az agyba. Amikor elérik az agy ingerfeldolgozó mechanizmusát, a fény végül beazonosítható formákat és érzékelhető képeket kezd létrehozni. Az utazás közben úgy érezzük, hogy hol emelkedünk, hol pedig ereszkedünk, hol rohanunk, hol pedig megfordulunk a tengelyünk körül – és rogyadozó lábbal lépünk ki a léghajóból.
Ksérteties és egyszerre félelmetes Gabey Tjon A Tahm alkotása, a Red Horizon. A kinetikus installáció 15 tökéletesen összehangolt kettős ingából áll. Az ingákkarjain fehér fények és kis hangszórók kapnak helyet. Az inga mozgásának alapját a természetben megfigyelhető apró, tétova, véletlenszerű mozgásmintázatok adják, amiket metaszinten olyan szabályok irányítanak, melyek saját magukat is megváltoztatják. Az ember belépve a sötét térbe, ahol a fények mozognak, és retináján vörös-lila lenyomatok képződnek nem tud szabadulni attól, hogy azok a valamik a sötétben közelítenek, és őt akarják elérni. A NONE Collective J3RR1 nevű alkotása magát is kínzóeszköznek nevezi, és valóban egyszerre elgondokodtató és kellemetlen. A J3RR1 előtt állva a nézők érezhetik a halogénlámpák hőjét és energiáját, és a 25 mágneses tekercs által keltett hangzavart, amely a gép alumíniumfalához csapódva egyértelművé teszi a parancsot, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, belenézve az ezerszeresen megsokszorzódó arcunk a tükrökben inkább félelmetesen idegen, mint megszokottan otthonos.
Személyes kedvencünk Kit Webster Supernovája volt. A mű magját egy kis méretű üveggömb adja, amely az azt megvilágító fényt egy adott pillanatban elemeire robbantja, és szétszórja a sötét tér minden irányába. Ez a vizuálisan lenyűgöző folyamat egy erőszakos dekonstrukció is egyben, melynek során szemünk láttára robban részelemeire a színspektrum.
Az emeleten azért voltak megnyugtatóbb alkotások is. Várnai Gyula Tárgyi emlékek című alkotása a 3d tollal elképesztő kreativitással megalkotott tárgyaival valóban a tárgyak emlékezetét idézi fel – az egykori konyhákat és szobákat, amelyek a székek és asztalok álmaiban élnek tovább.
A Zünc Sttdió videóinstallációja pedig egy végtelenül megnyugtató, burjánzó zöld világba hív minket. Az animáció egyre összetettebb és grandiózusabb növényi struktúrákat mutat be – a piciny csírák és hajtások hullámzó tengerétől a hatalmas zöld növényekkel teli, burjánzó struktúrákig. Utal a biológiai sokféleség folyamatos és megállíthatatlan evolúciójára, amely egy egysejtű organizmussal kezdődött, amelyik megtanult fotoszintetizálni. Arra emlékeztet bennünket, hogy a szimbiózis az evolúció alapvető mozgatórugója. A szerves anyagok különböző formákban és létállapotokon átívelő fejlődéstörténete azt sugallja, hogy az emberi fejezet a Földön csupán egy aprócska epizód a 3,4 milliárd éve fotoszintetizáló organizmusok között.
Amit látunk tehát – csúnya ezt így leírni – magas művészet, olyan alkotóktól, akiknek a műveit rangos múzeumok őrzik. És mégis rácáfol mindarra, amit a modern képzőművészetről gondolni szoktunk: hogy felfoghatatlan, hogy érthetetlen, hogy elszakadt a nagyközönségtől, hogy “ezt akár én is meg tudnám csinálni”. A múzeum teli van, a nézők pedig -legyenek két-három éves gyerekek, nyugdíjasok, vagy fiatal párok, láthatóan élvezik, amit látnak. Megmozgatja a fantáziájukat, lefoglalja az érzékeiket, elgondolkodtatja és csodálattal tölti el őket- amint az a művészet feladata lenne. Mi a titka? Talán az, hogy a kiállítás a 21. század emberéhez a 21. század formanyelvén beszél. Nem valami avítt elvont dologként mutatja a művészetet, hanem ahhoz a nemzedékez, amelyik már a folyamatosan mozgó fénylő, és hangzó dolgok között él, és vágyja az erős látványt és érzelmi hatásokat, mozgó, világító és hangzó dolgok nyelvén beszél, amelyek erős érzékszerv és érzelmi hatásokat váltanak ki.
A kiállítás május 21-ig látható.
