Vízummentesen lehet utazni Kínába, és – mint előző cikkünkben láttuk – az országon belül utazni sem ördöngősség. De hogyan De ezzel még csak ott tartunk, hogy megérkeztünk egy adott városba. Hogyan mozgunk a városon belül? Mit eszünk? Hogyan fizetünk?
Kezdjük ott, hogy egyáltalán lehetséges-e egyénileg, minden külső segítség nélkül utazgatni Kínában? A válasz egyértelmű igen. Ma már vízummentesen léphetünk be az országba, és ( némi korlátozással) oda mehetünk, ahová akarunk. Nem kell gyanús pártirodákon engedélyekre vadászni, és nem kell kísérőt fogadni ahhoz, hogy körbeutazzuk az országot. De ez azért még nem oldja meg az összes problémánkat. Kína ugyanis más világ – sajátos szabályokkal, lehetőségekkel, működési módokkal. Ezeket pedig figyelembe kell venni, amikor utazunk.
A várakozás az önfejlesztés egy formája …
Amit lehet vegyünk meg előre
Kína utazási piaca hatalmas, de a kereslet is – tömegekkel fogunk a legtöbb kedvelt helyen találkozni. Így aztán ha olyan helyre megyünk, ami iránt nagy a kereslet, azt érdemes előre itthonról bevenni. Nem csak a vonatjegyeket – azt is – hanem a belépőket is. Sok időt, sorbaállást, magyarázkodást spórolhatunk, ha mondjuk a Zhangjiajie Erdei Parkba a belépőket előre megvesszük. Erre a legegyszerűbb a Trip.com, de a Klook vagy akár a Getyourguide is jó lehet. Ahogy a vonatjegyek esetében itt is csak egy visszaigazoló emailt fogunk kapni – a beléptetés pedig az útlevelünkkel történik, ami helyből elvezet a következő ponthoz.
Arcfelismerő rendszeres beléptető kapuk a Jiuzhaigou völgy bejáratánál
És a végtelen sorok a bejárat előtt.
Mindig legyen nálunk az útlevelünk
Gyakorlott utazók szokták azt a tanácsot adni, hogy az útlevelet tartsuk inkább mélyen elrejtve a szállodánkban, és vigyünk magunkkal sok sok fénymásolatot. Lehet, hogy máskor másutt volt ennek értelme, de a mai Kínában bizonnyal a legrosszabb, amit tehetünk. A közbiztonság kiváló, gyakorlatilag kizárt, hogy bármit bárkitől ellopjanak. Biometrikus okmány nélkül viszont gyakorlatilag sehová nem jutunk be. Nem csak a vonatozáshoz elengedhetetlen az útlevél, de gyakorlatilag az összes látványossághoz a belépés is csak biometrikus okmánnyal lehetséges. Pekingben még a sétálóutcába sem léphetünk be útlevél-ellenőrzés nélkül. Bárhová megyünk kamerák kísérnek, amelyek össze vannak kapcsolva az arcfelismerő rendszerekkel, és természetesen látják az okmányainkat is. Szóval elveszni sem mi nem fogunk, sem az útlevelünk. Ezt persze lehet nem szeretni, de aki nem szereti, az ne menjen Kínába.
Dizájnos beléptetőrendszer Peking sétálóutcéján
Roamingoljunk!
Ugyanezek a tanácsadók szokták mondani, hogy mindenütt vegyünk helyi SIM kártyát, sőt manapság inkább használjunk helyi eSIM-et. Nos Kínában erre a tanácsra se hallgassunk – az egyetlen reális opcióra arra, hogy nagyjából a megszokott élményt kapjuk a telefonunktól a roamingolás. Minden magyarországi szolgáltatónak van már olyan csomagja, ami lehetővé teszi, hogy külföldön is kedvező áron használjuk a telefonunkat. Ezek általában nem minden országban elérhetőek, de Kínában igen. A One-nál a Világ Napjegy, a Telekomnál a Netbővítő a Yettelnél az Utazó Net és a Világ Hnag szolgáltatásokat érdemes használni. Elvben talán lehetne kínai SIM kártyát szerezni, de a kínai SIM-en (ahogy a kínai wifin is) szembe fog jönni velünk a nagy kínai tűzfal, és a legtöbb olyan oldalt, ami Nyugaton a telefonos netezés alapját képezi a Facebooktól a Goggle-on át az Instagramig egyszerűen letiltja. A Microsoft Edge és a Bing bejön, és pl a céges levelezőprogramok jó részét el tudjuk érni, de pl a külföldi médiaportálokat már nem. Roaming esetén viszont nem korlátozza a kínai szolgáltató az elérést – a hazai szolgálatnál regisztrált kártyánkkal (One-t és Telekomot is használtunk) minden további nélkül tudtunk videóchatelni is a Messengeren. Nem kell VPN-t használni (ezt is szokták tanácsolni), sőt, mint látni fogjuk a VPN inkább csak nehezíti az életünket. Igen, így a kínai szolgáltató mindig pontosan tudni fogja, hogy hol vagyunk, és mit nézünk a telefonunkon. Lehetőleg ne nézzünk olyan dolgot, amit nem mutatnánk meg szívesen másoknak. Cserébe viszont a világ egyik legjobb szélessávú mobilnetjét fogjuk kapni, az isten háta mögött is hasít a 4-5g.
Powerbank-automata
A mobiltelefonunk pedig mindig legyen nálunk, akárcsak az útlevelünk – telefon nélkül félkarú vagy inkább kar nélküli óriások vagyunk Kínában. Ezt persze ők is tudják, így gyakorlatilag minden sarkon van egy powerbank-kölcsönző automata. Ha nagyon merülünk egy app segítségével ki tudjuk fizetni a kölcsönzési díjat, és a powerbankot az ezernyi másik hasonló automata egyikénél tudjuk leadni. Azoknak a hölgyeknek uraknak pedig, akik ellenérzésekkel viseltetnek a modern digitális világgal szemben, ragaszkodnak a butatelefonjukhoz, és a készpénzes fizetésekhez csak azt tudom mondani: menjenek inkább Japánba, és kerüljék el messzire Kínát. Ott ugyanis okostelefon nélkül egy napot sem bír ki az ember.
Alipay, Wechat – az elengedhetetlen
Kínába készülő rokonaimat, ismerőseimet hosszan kellett győzködnöm, hogy nem, ne vigyenek eurót, egy büdös fityinget se, és itthon se próbáljanak jüanhoz jutni, felesleges, nem fognak tudni mit kezdeni vele. Kínában gyakorlatilag megszűnt a készpénzhasználat. Bankkártyát pedig soha nem is használtak. Kizárólag mobilfizetési rendszereket használnak. Ezek nélkül egy lépést sem tudunk tenni Kínában. Mindkét rendszer az Alipay (kék) és a Weixin (zöld) hasonlóképpen működik. A különbség az, hogy az Alipay külön alkalmazás a Weixin viszont integrálva van a „kínai Facebookba”, a WeChatbe. Mindkettőt érdemes letölteni – a WeChat esetében arra ügyeljünk, hogy a telefonunk kezelési nyelve angol legyen, ellenkező esetben a WeChat kínai változatát kapjuk, és kínaiul kell végigvinnünk a regisztrációt. A WeChatet sok másra is tudjuk majd használni, az Alit alapvetően csak fizetésre. Mindkettőhöz azonosítani kell magunkat – ahogy szokás fel kell tölteni a biometrikus útlevelünk képét. Ezek után hozzá tudjuk kapcsolni az itthoni bankkártyánkat az apphoz. Két módon lehet fizetni mindkettővel. 1. A „Scan” funkcióval beolvassuk a kereskedő QR kódját, ezután mi magunk beírjuk a fizetendő összeget, majd a fizetést az előre megadott PIN kódunkkal jóváhagyjuk. 2.A Pay/Recieve (Ali) vagy „Money” (Weixin) menüpontnál található saját QR kódunkat mutatjuk meg a kereskedőnek. Ez esetben ő írja be a fizetendő összeget. Ezt nem feltétlenül kell nekünk jóváhagyni. Bizonyos esetekben – nagyobb összegeknél – a mi saját hazai bankunk is kérhet külön jóváhagyást a saját rendszerében, ilyenkor valamennyit rá is tesz a fizetendő összegre. Ez ugyan lassítja a fizetést, de összességében általában másodpercek alatt átmegy az összeg. Ezt rendszerint a kereskedő rendszerében hangüzenet jelzi. Elsőre így leírva bonyolultnak hat talán – a kártyalehúzáshoz képest – de nagyon könnyű hozzászokni, biztonságos és kényelmes rendszer.
Utcai énekesek…
… és cigiárusok qr kóddal.
Mindenütt, mindenki ezt használja. Az őstermelők, akik kiviszik a piacra a termékeiket a zsebükből Qr kódokat húznak elő, a zenélő koldusok QR kódokat tesznek ki a kalap mellé, a bácsi, aki hajnalban gőzgombócot árul a kézikocsijáról a kocsira ragasztja a QR kódot. Elvben persze a kp jüan hivatalos fizetőeszköz, de a legtöbb helyen már nem tudnak visszaadni, furán néznek, és jobban örülnek, ha nem kell vesződniük a kp-vel. Kártyás fizetés csak olyan helyeken lehetséges, ahol nagyon fel vannak készülve külföldi turisták tömeges jelenlétére – pl. nagy, nemzetközi reptereken. Elvben minden magyar kártyával működik az Ali – de hallottunk már olyat, hogy a Revolutot nem szerette. Néha mindkét rendszer tud furcsaságokat produkálni – valamiért visszadobja a fizetést, lefagy, újra kéri a kártyát stb – ezért érdemes mind a kettőt letölteni, az egyik biztos fog működni.
Add ide a Didit!
Bár magyarul viccesen hangzik a Didi valójában az egyik leghasznosabb alkalmazás, amire Kínában szükségünk lehet. Gyakorlatilag a kínai Uber – pontosan ugyanazt tudja, mint az amerikai eredetű taxi app, csak éppen Kínában sokkal gyakrabban fogjuk használni, mint itthon. Egy részről azért, mert a kínai tömegközlekedést – a metrókon kívül – meglehetősen nehézkes használni nyelvtudás nélkül. A buszokra minden csak kínaiul van kiírva, a Google térkép pedig -mivel a Google nem működik Kínában – nem ismeri a helyi tömegközlekedést, másrészt viszont a Didi elképesztően olcsó. Egy rövidebb, városon belüli fuvar néhány száz forintba kerül, de több órás utak is alig pár ezer forintba kerülnek. Jelentősen olcsóbb a Didi, mint a hagyományos taxiszolgáltatás, így most már a pályaudvarokon, reptereken is dedikált Didi megállók (angol feliratban ride hailing) vannak, ahol gyakorlatilag sorba állnak az érkező didik.
Taxik Chengduban
A használata pedig elképesztően egyszerű. Van angol nyelvű kezelőfelület, és a helyszínek is megtalálhatók benne angolul, így nem kell a kínaival vesződni. A sofőröknek küldött üzenteinket automatikusan fordítja kínaira a rendszer, ahogy az ő üzenteiket is fordítja angolra, így kommunikálni is tudunk a sofőrünkkel. A fizetés is elképesztően egyszerű és gördülékeny – az előbb említett Alipay/Weixin rendszere kapcsolódik a Didi apphoz, így gyakorlatilag az appban fizetjük ki az utat. Ellentétben az Uberrel, amely automatikusan vonja a kártyánkról a pénzt a Didiben mindig engedélyeznünk kell a kifizetést – így pontosan tudjuk mennyit fizettünk egy fuvarért. Ugyanúgy, ahogy az Ubernél, látjuk, hogy mikor, hogyan érkezik a kocsi és követni tudjuk az utat az appban – ha pedig a sofőr eltérne a legrövidebb útvonaltól, azt az app jelzi nekünk, és külön jóvá kell hagynunk az utat úgy is – így aztán nem kell attól tartanunk, hogy egy ismeretlen városban a taxis majd össze-vissza utaztat minket, hogy nagyobb legyen a számla. A kocsik jelentős része amúgy – mint Kínában általában – elektromos. Hosszabb utakon így aztán azt is megtapasztalhatjuk, hogy valóban 10-15 perc alatt fel lehet tölteni az akkukat.
A zöld rendszám ott is az elektromos autókat jelzi.
A kínai világnyelv …
már ami a beszélők számát illeti. De amúgy Kínán kívül nem igazán terjedt el, ami leginkább a bonyolult írásrendszernek köszönhető. A kínaiak viszont általában egy szót sem beszélnek külföldiül. Így a fordító appok használata gyakorlatilag elkerülhetetlen. Szerencsére mára már elég jó hang alapú fordító appok is léteznek, és a kínaiak, ha külföldit látnak automatikusan veszik elő a telefonjukat, és kapcsolják be a fordító appot rajta. Mélyebb tudományos dialógusok lefolytatásához ez nyilván nem megfelelő, de a mindennapi kommunikációt abszolúte lehetővé teszi. meg tudjuk beszélni a pincérrel, hogy mit rendelünk, a szállodaportással, hogy mikor és hol van a reggeli, a taxissal, hogy várjon meg minket a múzeumi beléptető emberrel, hogy milyen jegyet szeretnénk. Különösen jó, hogy a Wechat chat funkciójában beépített fordító van, tehát ha valakivel összeismerkedünk s WeChaten – ez a személyes QR kódunk beolvasásával a legegyszerűbb – akkor hosszabb beszélgetéseket is folytathatunk online. A hang alapú fordítókban a beszédfelismerés nem mindig működik – a WeChat viszont meglehetős biztonsággal és pontossággal fordít.
Fordítóprogram használata közben
A Google Fordító kép alapú fordítása pedig jó szolgálatot tesz az éttermei menük és hasonló feliratok fordításánál. Persze ezt sem hibátlan – a kedvenc teánkat például következetesen „kacsa sz@r ízű”-nek fordította, és nem hiszem, hogy ez volt az eredeti szándék.
