Antoine Fuqua Michael című filmje ambiciózus vállalkozás: egy olyan popkulturális ikon életét próbálja játékfilmbe sűríteni, akinek hatása messze túlmutat a zenén. Az eredmény leginkább technikai bravúrként és színészi jutalomjátékként értelmezhető – miközben feltűnően óvatosan bánik azzal az örökséggel, amelyet feldolgozni hivatott. Kritikánk a filmről.
A film egyértelmű középpontja Jaafar Jackson – a való életben az énekes unokaöccse -, aki nem pusztán eljátssza Michael Jacksont, hanem szinte médiumként közvetíti őt. Nemcsak a jól ismert mozdulatok, tánclépések és hangi sajátosságok kerülnek a helyükre, hanem az a nehezen megfogható belső dinamika is, amely Jackson figuráját meghatározta: a gyermeki érzékenység és a megszállott perfekcionizmus különös elegye. Ez az alakítás nem imitáció, hanem rekonstrukció – olyan pontossággal, ami időnként már zavarba ejtő. Jaafar jelenléte adja a film valódi súlyát, nélküle a Michael könnyen válhatna puszta illusztrációvá.
A film rendezője és producere beszél Jaafar Jacksonról:
Mellette Colman Domingo Joe Jacksonként emlékezetes: hideg, kontrolláló apafigurát rajzol, akinek hatása végig ott kísért a történetben. A film érzékelteti az erőszak és a pszichés nyomás jelenlétét, de nem dramatizálja túl, és nem is próbálja feloldani. Inkább kontextust ad: megmutatja, honnan eredhet az a belső feszültség, amely később a művészi teljesítmény egyik motorjává válik és amely révén érthetővé (de nem megérthetővé) válik, hogy miért maradt Michael Jackson a gyermeki világban – érzelmileg és testileg is (ez utóbbi vádakra nem tér ki a film). Az erőszakábrázolás nem csúszik át igazolásba – a trauma jelen van, de nem válik felmentéssé.
Fuqua rendezése technikai értelemben magabiztos. A 2018-as Bohém Rapszódia című filmjéhez hasonlóan a koncertjelenetek és ikonikus videóklipek újraalkotása – különösen a Thriller – látványos, precízen koreografált és energikus. Ezek a szegmensek nem egyszerű betétek, hanem a film legélőbb pillanatai: itt ér össze a hang, a mozgás és a vizualitás. A zene természetesen végig domináns, és a film tudatosan épít a kollektív emlékezetre – arra, hogy a néző már eleve ismeri és érzelmileg hordozza ezeket a dalokat. A koncertjelenetek miatt érdemes IMAX-ben megnézni a filmet.
Jaafar Jackson beszél arról, milyen volt megformálni Michaelt:
Ugyanakkor a Michael narratív szempontból kevésbé bátor. A második felére a film fokozatosan elengedi a klasszikus életrajzi ívet, és egyre inkább koncertblokkok sorozatává alakul. Ez a váltás részben indokolt – Jackson művészete valóban a színpadon teljesedett ki –, de dramaturgiailag kiüresíti a történetet. A finálé már inkább egy hosszú, gondosan szerkesztett koncertfilmre emlékeztet, ahol a látvány és a nosztalgia átveszi a cselekmény helyét.
Ez az eltolódás jól mutatja a film alapvető dilemmáját: miközben képes lenyűgözően megidézni Michael Jacksont mint előadót, kevésbé vállalja annak komplexitását mint embert. A problematikus kérdések egy része érintetlen marad, mintha a film tudatosan a középutat választaná a kritikai vizsgálat és a tisztelgés között.
Magyar nyelvű előzetes:
A Michael így végső soron kettős élményt kínál. Egyrészt egy rendkívül profi, látványos produkció, amely méltó módon idézi meg a poptörténelem egyik legnagyobb alakját, és kiemelkedő színészi teljesítményekre épít. Másrészt egy óvatos, helyenként túlságosan is biztonsági játékot játszó életrajzi film, amely inkább megmutat, mint kérdez. Azok számára, akik újra át akarják élni a legendás pillanatokat, működik – akik mélyebb válaszokat keresnek, hiányérzettel távozhatnak.
A Michael április 22-től látható a mozikban feliratosan és szinkronosan is.
Borítókép: Jaafar Jackson a Michael című filmben. Forrás: UIP-Duna Film
