Egy újságíró kolléga nem is olyan rég a világ legabszurdabb turistalátványosságának nevezte Bámijánt – mondván, amiért mennénk, az már 23 éve nincs ott. Ez igaz, de Bámiján ennek ellenére, vagy éppen ezért olyan hely, ahová mindenképpen el kell menni.
Az Afganisztánról szóló írásainkat itt találják.
2001 márciusában Bámijánra figyelt a világ. Az óriásbuddhák létezéséről sokan tudtak, különösen azok a nyugatiak, akik még a hetvenes években jártak arra.
Amikor még vidám hippik fotózgatták a szobrokat…
De létük azért nem mozgatott különösebben nagy érzelmeket – nem voltak a világ legismertebb műemlékei közt. Afganisztán messze van és ekkorra már évtizedek óta teljesen kieset az idegenforgalomból. A tálibokat sem feltétlenül tudták a külpolitika iránt nem különösebben érdeklődő tömegek megkülönböztetni a mudzsahidektől és a többi kisebb nagyobb fegyveres csoporttól, amelyek a térségben működtek. 2001 márciusában azután a tálibok szó szerint berobbantak a köztudatba, amikor mérnöki precizitással elhelyezett robbanószerekkel miszlikbe robbantották a szobrokat. A világ értetlenkedve és szörnyűlködve nézte végig a performanszot. Arra vagyunk kondicionálva – főképpen mi itt Nyugaton – hogy egy 1500 éves műemléket elpusztítani oktalan és barbár cselekedet. Ezzel büszkélkedni pedig elemi gonoszság. Omár molla, ezzel egy csapásra a világ főgonoszai közé került, és a globális örökség elleni erőszak csak megerősítette azt a képet a tálibokról – és általában a radikális iszlámról – hogy barbár, a civilizált világhoz méltatlan, azzal ellenséges csoportokról van szó.
Rakétázás után – robbantás előtt 2001 márciusában.
Hogy a szobrok felrobbantása már akkor maguknak a táliboknak sem volt feltétlen szükségszerű, és magától értetődő, azt mutatja az a kacskaringós út, ahogy eljutottak a robbantásig, és az a magyarázkodás, ami utána következett. Bámijánt – a kisvárost és környező völgyet – 1998 decemberében foglalták el (először) a tálibok. A völgy lakói hazarák, a mongol hódítással a mai Afganisztánba került népek utódai, aki embertanilag ma is láthatóan különböznek a pastuktól, bár nyelvüket azóta elvesztették – perzsául beszélnek – és az iszlám síita irányzatához tartoznak.
A környék lakóin még meglátszanak a mongol gének.
Sem vallásuk sem életvitelük – a nőket emberszámba veszik – nem tették/teszik őket a tálibok természetes szövetségeseivé, így a tálib fegyveresek csak hosszú ostrom után jutottak be a völgybe. A völgyet elfoglaló tálib egység parancsnoka azonnal robbantani akart, a frissen kinevezett tálib tartományi vezető, aki rendelkezett helyi kapcsolatokkal ezt igyekezett megakadályozni. Elsőre ő győzött, Omár molla 99-ben még arról adott ki utasítást, hogy a Buddhákat békén kell hagyni. 2000 elején a helyi tálib hatóságok még az ENSZ segítségét kérték, hogy helyreállíthassák a kisebb károkat. Pár hónap alatt azonban Omár molla megváltoztatta a véleményét és kiadta parancsot a robbantásra. Először pácéltörő rakétákkal és ágyúlövedékekkel próbálkoztak, majd a végső lökést jól elhelyezett dinamitrudakkal adták meg.
A robbantás pillanata
A pusztítást jó előre bejelentették, még a sajtót is odautaztatták, hogy minél nagyobb durranás legyen. Az előző napok folyamatos egyeztettetéssel teltek – az UNESCO a nyugatiak és a buddhista országok kormányai is próbálták meggyőzni Omár mollát arról, hogy ne csinálja. Hogy végül is miért döntött így, azt ő maga is többféleképpen magyarázta később, és számos elmélet látott napvilágot a sajtóban is. Az egyszerű magyarázat az volt, hogy ezek a szobrok, mint bálványok nem maradhattak fenn egy iszlám országban. Ezt azután annyiban finomították, hogy persze ha lennének buddhisták Afganisztánban, akik számára ezek a szobrok szentnek számítanak, akkor maradhattak volna, de ezek halott bálványok voltak, mert buddhista egy sincs az országban. Volt némi lekicsinylés – ezek végül is csak kövek voltak mit vannak úgy oda a külföldiek. Volt külföldre mutogatás: az ENSZ szankciókkal provokálta ki a robbantást, a nyugatiak meg hipokriták, mert az afgán nép szenvedése (amit ők okoznak a szankciókkal) nem érdekli őket, csak a holt kövek. Beszéltek bosszúról is – itt felmerült a Babri mecset 1992-es elpusztítása, igaz azt nem buddhista, hanem hindu szélsőségesek vitték véghez.
Hindu szélsőségesek rombolják a Babri mecsetet Ayodhyában 1992-ben
Az mindenesetre egyértelmű, hogy akkor a tálib vezetés az örökségvédelmet, mint olyat, valami nyugatias, idegen, iszlámellenes dologként kezelte. Hogy ez hogyan folytatódott volna – átment volna-e valamiféle rendszerszerű pusztításba – nem tudjuk. A tálib hatalomnak 2001 őszén vége lett – akkor azt mondtuk (és a legtöbb afgán úgy is érezte) a nemzetközi közösség és az afgán Északi Szövetség erői felszabadították Afganisztánt a tálib uralom alól. 2003-ban a Bámiján-völgyet a világörökség részévé tették – amelyben nyilván volt szerepe a Buddhák elpusztításának is.
Itt érdemes megállni egy kicsit és megnézni, mi is lett tulajdonképpen a világörökség része. Bámiján völgye a Selyemút mentén feküdt, ideális helyen, ahonnan kelete Kína, délre, India és Nyugatra Perzsia felé is el lehetett indulni. Nagy Sándor hadai végigvonultak itt, nyomukban megalakult a görög-baktriai királyság, elhozva ide a görög művészetet nyugatról és a buddhizmust Indiából. A környéken számos jelentős buddhista kolostor alakult.
Takht-e-Bahi kolostorának romjai – és jellegzetes gandhárai stílusú Buddha szobrok a mai Pakisztán területéről.
A baktriai görögöket a kusánok váltották. Bárkik is legyenek ők – sokan a kínai forrásokban említett jüecsikkel azonosítják a kusán vezetőréteget, akik pedig azonosak lehetnek azokkal, akiket ma tokhároknak nevezünk, tévedésből, mert a valódi tokhárok nem is ők voltak… Két dolgot viszont megőriztek a korábbi uralkodóktól, görögül írtak (az elején), és buddhisták voltak – úgy tűnik az ő legnagyobb királyuk Kaniska idejében rendelték meg a szobrokat.
Aranypénz, felirata: Kaniska a kusánok nagykirálya
Heftalita uralkodók egy bámijáni falfestményen
Mire elkészültek viszont már egy másik rejtélyes nép uralkodott itt – a heftaliták vagy fehér hunok. Hogy volt-e közük a nyugaton hunnak nevezett néphez, azt csak találgatni tudjuk azt is hogy milyen nyelvet beszéltek.
Minden esetre az ő korukban készültek el a Buddhák. A kisebbik 38, a nagyobbik 55 méter magas volt, Buddhát két különböző alakban mintázták meg. Pusztulásukig ezek voltak a legnagyobb álló Buddha szobrok a világon. (A leshani nagyobb, de az ül.)
A leshani óriás ülő Buddha
A szobrok 2001-es lerombolását követően a törmelékben talált szerves anyagok C14-es kormeghatározásával megállapították, hogy a két Buddha i.sz. 600 körül épült, a 38 méteres keleti Buddha esetében i.sz. 544 és 595 közötti, a nagyobb nyugati Buddha esetében pedig i.sz. 591 és 644 közötti intervallumban. A legújabb kutatások stilisztikai és történeti elemzések alapján is nagyjából hasonló dátumokat adnak, bár a gandhárai művészettel való hasonlóságok a régebbi irodalomban általában korábbi datálást valószínűsített. A szobrok törzsét a homokkő sziklafalból faragták ki, a további kiegészítő elemek – az arc részletei, a ruházat redői, a végtagok – pedig gipszstukkóval borított törekes sárból készültek. A végtagok tartását rejtett faszerkezettel biztosították, erre utalhat az egykor feltehetően a cölöpszerű fakonzolokat magukba fogadó, a szobrok felületén látható kör keresztmetszetű lukak sora. Egyes feltételezések szerint a szobrok arcainak felső részét hatalmas famaszkok boríthatták. Hogy a szobrok életszerűségét fokozzák, felületüket – különösen az arcokat, a kezeket és a ruházat gyűrődéseit – eredetileg megfestették (e színek a modern korra erősen megkoptak), a nagyobbik Buddha-alakot egyöntetűen kárminvörössel, a kisebbiket többféle színnel festették. Eredetileg a Buddhákat befogadó kőfülkék falait is festmények borították.
Az egyik barlangfreskó rekonstrukciója
A 630-ban e vidéken járt kínai utazó, Xuanzang beszámolója szerint a Buddha-szobrokat arannyal és fém ékszerekkel díszítették. A Buddhák környékén szilába vájt cellákban szerzetesek laktak, a cellák falát pedig élénk színű festmények díszítették, amelyeken Buddha életéből vett jelenetek láthatók. A hatalmas szobrok mintegy útjelzőként is szolgáltak a karavánoknak – itt a völgy, ahol víz, étel, és némi pihenés – no meg szellemi feltöltődés várja őket.
A szobrok egy 19. századi metszeten
A buddhizmus még vagy 200 évig élt háborítatlanul ezen a földön. 770-ben al-Mahdi abbászida kalifa foglalta el az iszlám nevében a vidéket. 870-ben vég visszatért egy időre a buddhista uralom, majd 977-ben a türk származású ghaznavida dinasztia véglegesítette a muszlim uralmat. A szobrokat 12. században a Mahmúd al-Ghazní, a 17. században Aurangzeb nagymogul, a 18. században pedig a perzsa Nadir sah egyaránt igyekezett elpusztítani, mint bálványokat, de sikertelenül. A város viszont elpusztult – jobban mondva 1221-ben elpusztították a mongol hadak, lakóit mind egy szálig megölték. Azóta Sahr-e-Gholghola, a sikolyok városa néven rommező.
Sahr-e-Gholghola idén augusztusban.
A szobrok viszont megmaradtak. A helyiek – a mongol hódítók leszármazottai – viszont megszerették. Bár tudták róluk, hogy pogány eredetűek, és népmondákat szőttek köréjük. (Igaz, meg voltak győződve, hogy a kisebbik szobor nőt ábrázol.) A 19. században európai utazók fedezték fel a szobrokat újra, majd a 20. században az afgán királyság igyekezett azokat amolyan nemzeti szimbólumként használni – pénzre, bélyegre tették képüket.
2003 után pedig elkezdődött a gondolkodás, hogy mit is lehetne tenni velük. Felmerült, hogy valahogy helyre kellene állítani a szobrokat, de hamar egyértelművé vált, hogy a tálibok túl jó munkát végeztek – az eredeti anyag olyan kis darabokra hullott szét, hogy azt lehetetlen helyrehozni. A szakértők szerint az egyik Buddha anyagának mintegy 40, a másiknak viszont csak 12%-a lenne használható.
Hologramos újjáépítés 2012-ből.
Felmerült mindenféle megoldás, attól kezdve, hogy építsenek vadonatúj szobrokat betonból, odáig, hogy éjszaka lézershow keretében teremtsék újra az eredetiket. Számos ülést hívtak össze, és számtalan delegáció járt a helyszínen. Még 2020-ban is új megoldások merültek fel – akkor éppen egy olasz csapattól, amelyik acél tartószerkezetet és az eredeti anyag részeinek a felhasználását tervezte. Az afgán köztársasági kormány viszont hiába sürgette a nemzetközi szakértőket, végül semmiből nem lett semmi – a tálibok meg visszajöttek. Így nyilván nem is lesz.
A soha meg nem valósuló látogatóközpont látványterve 2017-ből
Amikor 2021. augusztus 15-én a tálibok puskalövés nélkül visszafoglalták Kabult, a nemzetközi közösség amolyan bipoláris zavarba esett. Hol reménykedett, hogy ezek a tálibok már nem azok a tálibok, sokat tanultak a 20 év száműzetésből, és majd valami nemzeti egységkormányt alakítanak, nem is olyan gáz az egész, hol pedig rémeket látott, hogy mindent ott fognak folytatni, ahol 2001-ben abbahagyták, és elpusztítanak mindent. Végül egyik véglet sem igazolódott be – ezek a tálibok ugyanazok, ugyanazokat az bornírt dolgokat találják ki. De azóta is minden nap felkel Kabul felett a Nap, és a tálib kormány néha megpróbál úgy viselkedni, mint egy valódi ország valódi kormánya.
Turistacsoport tálib őrrel.
Játszótér a gyerekeknek…
A turistákat például, ha nem is szeretik, de megtűrik. A turizmus pedig beindult – Bámiján az ország kevés turistás helyeinek egyike lett. Kinti emberünk szerint sokáig ez egészen nyugisan ment is. A tálibok átvették a helyszín őrzését, belepőjegyeket szedtek, gájdoltak, mintha mi sem történt volna. Ígérték hatalmas pénzeket fordítanak örökségvédelemre, mert az nagyon is fontos, hogy az afgán nép kulturális kincseit bemutassák a nagyvilágnak. (Igen az pont annyira abszurd, mint amennyire elsőre hangzik – mintha nem ők robbantották volna fel. Hogy ki volt, arról ma szó se esik. Az örökségvédelem nagyon iszlámbarát és fontos dolog. Pont. ) Azután, idén májusban az Iszlám Állam Khoraszáni Tartománya úgy döntött, hogy a jól bevált taktikát alkalmazza, amivel Tunéziától Jordániáig igyekeztek idestabilizálni az általuk nem kedvelt kormányokat. Lemészároltak egy turistacsoportot helyi kísérőkkel együtt,. Azóta kicsit feszültebb mindenki Bámijánban és környékén.
Egy a sok közül.
Az út Kabulból 180 km, három és fél óra- mármint jó esetben annyi. Nekünk kétszer annyi lett, mert egy ellenőrzőpontnál egyszerűen nem engedtek tovább minket. Mert miért? Mert csak. Egy másik – jobb minőségű, de hosszabb – úton kellett végül mennünk. Ahol azután örömmel fogadtak.
A fogadóbizottság
Elmentünk a Buddhák hűlt helyéhez, és meg kell mondanom – így üresen is elképesztő látványt nyújt a bámijáni táj. A szobrok helye mellett ott vannak – és máig látogathatók – az egykori kolostorok cellái is. Órákat el elehet ott sétálgatni.
És nem kevésbé látványos az egykori város sem – bár a csúcsra, a sok adminisztratív nehézség miatt csak napnyugtára értünk fel.
Ide pedig fel sem lehet jutni…
A helyiek pedig különösen kedvesek, szeretik a külföldit – mesélnének is szívesen arról, mennyire nem jó nekik mostanság. De ezzel érdemes csínján bánni – sajnos itt is sok a besúgó és a provokátor. Nem tudjuk valójában, kivel beszélünk.
A nap végére minden esetre elégedettek voltunk – igenis, ma is, így is érdemes elmenni Bámijhánba.
És persze másnap eljutottunk Afganisztán talán legszebb vidékére, a Band-e-Amir Nemzeti Parkba is.
