Vannak a világban “hol jó és rossz nőnek lenni” felmérések – amelyekben Afganisztán rendre az utolsó helyen végez. Okkal. A turistanő viszont inkább turista, mint nő – egyfajta harmadik nemű lény, a helyi nőkhöz képest hatalmas előjogokkal, de persze azért kínos kötelességekkel is.
Egy kimondottan csicsás heráti dzsúzozóban ültünk – aranyozott asztalok, hatalmas tükrök között szürcsölve a hihetetlenül finom, frissen készült gyümölcsleveket, amikor is egyik útitársunk gyanútlanul megkérdezte, hogy hol is van itt a női vécé. Amit persze kínos magyarázkodás követett – női vécé ugyanis nem volt az intézményben, hiszen alapértelmezetten oda nő nem teheti be a lábát. Néhányan kint ültek a ház előtt, és apu kivitt nekik valami innivalót, de a csicsás itató csak férfiaknak szólt. Ahogy a legtöbb étterem, kávézó és bármi egyéb is, ahol bármit lehet fogyasztani az országban. És ez csak egy a számos abszurd korlátozás közül, ami nőket éri Afganisztánban.
A csicsás itató és a törzsvendégek turbánban
De mielőtt ezeket végignéznénk és elmesélnénk, mennyire érdemes mégis nőnek turistáskodni a tálibok földjén, nézzük, mi az, amiben a nyugati közvélemény iszlamofób része és a tálibok egy húron pendülnek. Nos ez az, hogy a nőket érintő durva ruházkodási szabályok és az élet minden területét érintő korlátozások valamiképpen az iszlám alaptételeiből fakadnak. Ez viszont – akár a nyugati közvélemény gondolja így, akár maguk a tálibok hirdetik – minden tekintetben hamis állítás. Egyrészről a Koránban egyetlen szó sincs arról, hogy a nőknek akár kendőt is kellene hordaniuk. Annyi van benne szó szerint (Korán 24.31), hogy a khimarjukkal takarják el a keblüket, és ne mutassák olyan testrészeiket a világnak – kivéve a férjüket, apjukat és más közeli rokonokat -, ami általában nem látszódik. A khimar egy kendőféle, inkább amolyan fejdísz volt a koráni időkben. Nagyjából olyan, amit a férfiak ma is hordanak, tehát nem egész testet-arcot fedő ruházat. Illetve azt is írja a szent könyv, hogy a hívők asszonyai legyenek szerények. Ezt azután persze sokféleképpen lehet értelmezni – és ezekből az értelmezésekből alakultak ki a különböző öltözködési szabályrendszerek.
Amiben lényeges, hogy a szunnita iszlámban nincs központi “tanító hivatal”, tehát ezek az értelmezések szabadon váltakozhatnak. Lehet úgy értelmezni, hogy bármi jó, csak ne látszódjon a nők melle, és úgy is, hogy semmi se látszódjon a nőből a házon kívül. A tálibok az utóbbi mellett állnak, de ez az iszlámon belül is extrémnek számít. Nem következik egyenesen a szent szövegekből, és egyáltalán nem értenek egyet vele a szunnita iszlám legnagyobb tekintélyei. Viszont tanító hivatal hiányában a tálibok megtehetik, hogy pont tesznek arra, mint is mond erről az például al-Azhar sejkje. A számok is azt mutatják, hogy tálib értelmezés egyáltalán nem reprezentatív az iszlámon belül. A világon ma élő mintegy 800 millió muszlim nő többsége ugyanis egyáltalán nem is hord még kendőt sem. Indonézia, Malajzia, Banglades és India muszlim lakónak túlnyomó többsége soha nem visel kendőt. Az indusok maximum a ruhájukhoz tartozó sálat teszik a fejükre. Ezt azonban a hindu nők is megteszik, és nem is feltétlenül vallási okokból. Szintén nem hordanak kendőt a szubszaharai Afrika muszlim lakói Szenegáltól Nigérián át Etiópiáig, és a közép-ázsiaiak többsége sem.
Pakisztáni lányok – kendő nélkül
Az arab világban a többség viszont hidzsábot hord – ami a gyakorlatban egy kendőt jelent. Ezt viselik Iránban is: ott a viseletét törvény írja elő.
Kendővel és kendő nélkül – Algír
Csadorban és minimál-kendőben – Tabriz, Irán (a vastag kabátot a csípős késő októberi idő indokolja)
A nyugati világ azonban nem ettől lett hisztérikus, hanem az egész testet és arcot is takaró nikábtól és burkától – amit “a muszlim viseletnek” tartanak, és amire rendszeresen hivatkoznak. Mintha bizony a világ muszlinjainak többsége ezt viselné. Valóban vannak olyan országok, ahol a többség az arcot is takaró nikábot hord – ilyen Szaúd-Arábia. Nem előírás, de elvárt. Hasonló – de az arcot nem takaró – abaját hordanak az iraki és Öböl-menti nők is. A burkáról hamarosan részletesebben is szólunk. Ez a két viselet azonban összesen a világ muszlim nőinek mintegy 10 százalékát érinti. Látványos, jellegzetes, de közel sem a többség viseli, és valójában csak a helyi szokások és nem a vallási előírások kényszerítik erre a nőket.
Lány hagyományos viseletben Jazeerat al-Hamrában (Egyesült Arab Emirátusok)
A burka például egyértelműen a pastu hagyományokhoz kapcsolódik. A felsőruha, ami sátorként borul a nőkre, és amelyből csak egy rácsszerű részen lehet kilátni, sehol másutt nem volt szokásban. Azt, hogy mennyire kapcsolódik a pastukhoz, mutatja, hogy Peshawarban – amelynek lakossága már többségében pastu – nagyon sok nő viseli, pedig Pakisztánban másutt egyáltalán nem látni ilyet. Pandzsábban és Szindhben a nők nagy része salvar-kamizban (hosszú tunikaszerű felsőben, nadrágban, amihez egy színben illeszkedő sál is dukál) jár, és csak az ahhoz tartozó sálat teszi a fejére.
Babarózsaszín burka Peshawar óvárosában
Ez van a burka alatt – ruhabolt Kabulban.
Afganisztán nem pastu lakosságú részein sem volt jelen a burka korábban – a nők általában hordtak kendőt, de annál többet nem. Sem a tádzsik, sem az üzbég népviselet nem különösebben szigorú – ha hordanak is kendőt a nők, azt amolyan “nagymamásan” kötik csak fel. A nők szigorú elkülönítése és – nincs jobb szó rá – elnyomása is alapvetően a vidéki pastu hagyományokban van csak meg. A közép-ázsiai eredetű – de mára perzsául beszélő és síita vallású – hazaráknál például hagyományosan a nők ugyanúgy vettek részt a falu életében, mint a férfiak.
Hazara kislányok
És falusi asszonyok az út mentén
A nem pastu területeken, illetve a városi középosztály körében máig igyekeznek kerülni a burkát. Azokban a jobb módú családokban, akikkel a szállodákban és reptereken találkoztunk, a nők csak kendőt és bő kabátszerű felsőruhát viseltek, sosem fedték el az arcukat. Ugyanez volt igaz a vidéki asszonyokra, akik közül meglehetősen sokat lehetett látni az utcán is. Onnan azonban, ahol a hatalom markánsan jelen van – itt-ott lebzselő fegyveresek képében – a nők gyakorlatilag eltűntek. A nagyobb városok utcáin alig lehet nőket látni – ha vannak is, azok legnagyobb részt koldusok, akiknek már minden mindegy. A helyzetük gyakorlatilag kilátástalan – egyszer, amikor egyiküknek pénzt próbáltunk adni, össze is verekedtek a pénzen, annyira, hogy szét is szakították a bankót.
Jómódú asszony a terepjárója mellett…
…és egy a sok ezer koldusasszony közül.
A nőellenes törvényeket folyamatosan szigorítják, de azokat, éppen a közigazgatás fejetlensége miatt folyamatosan ki is játsszák. A munkaerőpiacról szinte teljesen kiszorították a nőket. Eggyel-eggyel még éppen lehetett találkozni: volt utaskísérő, reptéri dolgozó, szállodaportás és múzeumi dolgozó is köztük, de például a heráti “női bazárból”, ahol még egy hónappal ezelőtt is nők dolgoztak eladóként, már elzavarták az eladónőket. Mindez a legrosszabb helyzetű nők helyzetét rontja tovább – a polgárháborúban sok tízezren vesztették el férjüket, ők most gyakorlatilag a kolduláson kívül semmit nem tehetnek – hiszen az államnak nyilván nincs pénze szociális hálóra, a nemzetközi segélyszervezeteket pedig kiszorították az országból.
A “Női bazár” – immár férfi eladóval
Falun ez is egyszerűbb – birkát terelni még nőknek is szabad.
Alsós kislányokat még láttunk iskolába menni – de hatodik felett már elvben nem tanulhatnak tovább a lányok. A gyakorlatban Korán-iskolának álcázott magániskolák még vannak, ahová a városi középosztály járatja a leányait.
Ők még mehetnek iskolába
A nőket kitiltották a parkokból, a nemzeti parkokból, az éttermek jó részéből, nem utazhatnak egyedül, és nem sokkal hazatértünk után megjelent az új törvény, ami elvben kötelezővé teszi az arc eltakarását nyilvános helyen, és tiltja a “hangos beszédet”. Hogy ennek mennyire fognak tudni érvényt szerezni, az kétséges, hiszen – mint láttuk – a központi kormányzat nem feltétlenül képes kontrollálni az egész országot. De az kétségtelen, hogy innentől kezdve a nők még inkább ki lesznek téve a helyi kiskirályok, akármiféle fegyveresek önkényének.
Ami a családi szórakozásból megmaradt – ki lehet menni közösen autót mosni a majdnem kiszáradt folyóhoz, közben pedig majdnem piknikezni.
És lehet menni csapatban a piacra.
De mindebből mennyit éreznek az odautazó női turisták? Sokat és keveset. Közvetlenül rémtörténeteket hallani nem nagyon lehet. A hivatalosságokkal való irányított beszélgetésekben a nők témája egyértelmű tabu. Nőkkel pedig nem könnyű elbeszélgetni, hogy meséljenek a sorsukról, és nem is csak a meglévő nyelvi nehézségek miatt. A helyiekkel szóba elegyedni általában nem ajánlott. A tálibok hatalmas besúgóhálózatot üzemeltetnek, és nagyon figyelik a külföldieket. Vagy bajt hozol arra, akivel beszélsz, vagy belefutsz egy csapdába, és a helyi afgán partnereidre hozol veszélyt. (A mi partnerünk mesélte, hogy januárban egy holland csoportját hívták be beszélgetni egy házhoz. Semmi különös nem történt – teáztak. Éjfélkor aztán rátörték a szálloda ajtaját a helyi erőszakszervezet tagjai, és bevitték kihallgatni. Megfenyegették, hogy ha még egy ilyen lesz, elveszti az engedélyeit.) A turistanőkre viszont a legtöbb tiltás egyszerűen nem vonatkozik. Belépési engedélyeket – ha ügyes a fixer – ugyanúgy kaphatnak mindenhová, ahogy a hímnemű turisták. Olyan helyekre is, ahová afgán nő nem teheti be a lábát. (Persze ezt is csak úgy vegyék, ahogy az előző részben írtuk – minden csak ott és aznap derül ki, bármikor megváltozhat, és totálisan kiszámíthatatlan. A mi csoportunk teljes egészében – nőkkel együtt – mehetett be a Mazár-e Sarif-i Kék Mecsetbe, de tudunk olyan csoportról, amelyikből csak a férfiakat engedték be.)
A Mazár-e Sarif-i Kék Mecsetben, ahová afgán nő nem léphet be.
Ráadásául – ahogy a képeken is látszik – a turistanők számára az öltözködési szabályok sem olyan kötöttek, mint a hazaiaknak. A külföldi nőknek elég, ha úgy öltöznek, ahogy általában konzervatívabb muszlim országokban szoktak – kendő, hosszú nadrág vagy szoknya, és hosszú ujjú bő felső az elvárás. Kocsiban, szállodában még kendő nélkül is mutatkozhatnak. Bár ott ezért általában furcsa pillantásokkal kísérik őket. A kendő persze nyáron kellemetlenül meleg annak, aki nem szokott hozzá, de közel sem olyan korlátozó, mint egy nikáb vagy burka. (Burkát a külföldi nőknek egyetlen egyszer kellett felvenni – a peshawari konzulátuson – ahol viszont egy tisztviselő fel is lebbentette azt, amikor ellenőrizte, hogy azonosak-e a hölgyek a fotóval, amit beadtak a vízumkérelemhez.)
A külföldi nőktől elvárt öltözet
Az afgánok általában tisztelettudóan és visszafogottan állnak hozzá a külföldi nőkhöz – kivéve persze a koldusokat, akik bizonyos helyeken elképesztően nyomulósak. (A kolduskérdést amúgy is nehéz kezelni. Tudjuk, hogy az ország lakosságának többsége számunkra elképzelhetetlen mértékben szegény – különösen, mint láttuk, a nőket sújtja az elmúlt három évben aránytalanul nagy mértékben a gazdaság visszaesése és a politikai elnyomás.) De azzal mindenképpen számolnia kell az országba érkező nőknek, hogy – ha az afgán nőkhöz képest kivételezett helyzetben is van – saját férfitársaival szemben mindenképpen alárendeltként kezelik. Ha van a csoportban férfi, a helyi hivatalosság azzal fog csak szóba állni, annak adja oda az összes útlevelet, és csak attól kérdezi meg a foglalkozását. Azt is figyelembe kell venni az oda utazó nőknek, hogy az afgánoknak ugyanúgy vannak – helytelen és buta – sztereotípiái arról, hogy milyen egy európai nő, ahogy nekünk vannak sztereotípiáink arról, hogy milyen egy afgán. A nyugati nő szerintük léha, tiszteletlen, agresszív és nem családcentrikus. Ha aztán olyan nővel találkoznak, aki rácáfol az ő sztereotípiáikra, akkor először mérhetetlenül meglepődnek, azután hatalmas tisztelettel állnak hozzá.
Egy szóval lehet menni nőknek is Afganisztánba, de maguknak kell eldönteniük, hogy akarják – bírják-e. Ha úgy döntenek, mennek, az minden bizonnyal egy életre szóló élmény és nagy tanulság lesz.
