Kína ma a felhőkarcolók országa, ezt tudjuk. De mikor és ohl épültek a legkorábbi magasépületek Kínában? A történet furcsább és érdekesebb, mint gondolnák.
Ahogy korábban is írtuk, Kína ma vezeti a világ felhőkarcoló statisztikáit. Ha a legmagasabb épület nem is ott található, de a legtöbb magas épület már jó ideje Kínában van – nem is meglepő, hiszen az elmúlt húsz évben több betont haszánltak fel ott, mint az Egyesült Államokban az egész huszadik században.
Amikor korai kínai magasépületekről van szó a legtöbbeknek talán a sanghaji Bund jut az eszébe. És valóban -a Bundon a korabeli Kína legmagasabb épületei álltak. A Bund ma a kínai nagyváros első számú turistalátványossága. egy vízparti terület és védett történelmi negyed Sanghaj központjában. A terület középpontjában a Zhongshan út áll, amely az egykori Sanghaji Nemzetközi Településen belül, a Huangpu folyó nyugati partján, Huangpu keleti részén húzódik. A folyó mentén elterülő területről a Pudongban található Lujiazui modern felhőkarcolói láthatók. A Bund kifejezés általában az út ezen szakaszán található épületekre és rakpartokra, valamint néhány szomszédos területre utal. A régióra jelentős európai hatás jellemző, számos épület stílusa leginkább az európai városokéhoz hasonlítható, különösen a neogótikus, neobarokk, neoklasszikus,és art deco építészethez. Ezenkívül a város néhány legjobb étterme is itt található. Az 1860-as évektől az 1930-as évekig ez volt a sanghaji külföldi közösség gazdag és hatalmas központja, amely jogilag védett szerződéses kikötőként működött.
A sanghaji Bundon a Huangpu-folyó mentén tucatnyi történelmi épület sorakozik, amelyek egykor számos banknak és kereskedőházaknak adtak otthont az Egyesült Királyságból, Franciaországból, az Egyesült Államokból, Olaszországból, Oroszországból, Németországból, Japánból, Hollandiából és Belgiumból, valamint az orosz és brit konzulátusoknak, egy újságnak, a Sanghaji Klubnak és a Szabadkőműves Klubnak. Kezdetben brit település volt; később, 1863-ban a brit és az amerikai településeket egyesítették a Nemzetközi Településsé. A 20. század fordulójának éveiben, ahogy a Bund Kelet-Ázsia egyik fő pénzügyi központjává fejlődött, szecessziós stílusú kereskedelmi épületek épültek. Közvetlenül délen, az óváros északkeleti szélén található egykori francia Bund (a quai de France, a sanghaji francia koncesszió része) méretében hasonló volt a Bundhoz, de inkább működő kikötőként szolgált. Magyarként fontos megjegyezni, hogy számos épülete egy oda vetődött magyar építész munkája.
Hugyec (vagy ahogy ő használta Hudec) László 1925-től 1941-ig mintegy 37, többségében még ma is álló és funkcionáló, nevezetes épületet tervezett Sanghaj városának (például a 22 emeletes Park Hotelt, amely az 1980-as évekig a város legmagasabb épülete és szimbóluma volt, a Sanghaji Nagyszínház épületét, a Joint Saving and Loan banképületét. Építészeti stílusa az 1920-as években divatos eklektikus, neoklasszicista stílustól egészen a modern art-decóig fejlődött sanghaji, aktívan alkotó életszakaszában,Most azonban nem a Bundról lesz szó, hanem olyan felhőkarcolókról, amelyek csak akkor karcolják a felhőket, ha azok öt emelet magasságban vannak, mégis a környezetükben nagyon is magas épületnek számítottak. Körülbelül egy időben épültek a Bunddal – a múlt század első évtizedeiben. Ezek a kaipingi diaolouk.
Az első erődített lakótornyokat ezen a vidéken még a Ming dinasztia korában (15.-16. század) építették, de amiket ma látunk, azok legnagyobb részt már a huszadik század elején épültek. Kaiping Guangdong tartomány délnyugati részén fekszik, és a hivatalos adatok szerint 1 833 ilyen épület található itt. Első látásra furák, szokatlanok a kínai vidéken. Egyrészt mert – ezt már korábban is írtuk – a régi Kína alapvetően földszintes világ volt – a falusi, de még a városi házak nagy része is vagy földszintes volt, vagy maximum egyetlen emelete volt. Ezek pedig öt-hat emeletes tornyok. Másrészt látszik rajtuk, hogy aki építtette tudatában volt a Kínán kívüli világ ízlésének, szokásainak – az épületek stílusa, díszítése gyakran tükröz nyugati elemeket.
Nem véletlen az egyezés, de kezdjük a történetet az elejéről. Abban az időben, amikor a közlekedés és a kommunikáció nagy része folyami úton zajlott, Kaiping kedvezőbb helyzetben volt, mint egyes szomszédos területek, mivel területét átszeli a Tan-folyó, amely Kaipinget a Gyöngy-folyó-deltával köti össze. Területének csupán egyharmada művelhető, és ennek nagy része a Tan-folyó és mellékfolyói mentén terül el. A 18. század végétől kezdve a demográfiai nyomás hatalmas mértékben megnőtt, és annak ellenére, hogy évente kétszer szüretelték a rizst, a föld már nem tudta eltartani az egész lakosságot. A 18. század végétől a demográfiai nyomás hatására Kaiping lakói elkezdtek Kína más részeibe vándorolni. A 19. század végére már a tengerentúlra vándoroltak, főként Délkelet-Ázsiába, Észak-Amerikába (az Egyesült Államokba és Kanadába) és Ausztráliába.
Az Észak-Amerikába irányuló első kivándorlási hullámok 1849 és 1880 között zajlottak. Eleinte a kivándorlók részt vettek a kaliforniai aranylázban, és őket „az aranyhegy vendégeinek ” nevezték.. Később részt vettek Észak-Amerika vasútjainak építésében: . Ugyanakkor a nyugati hatalmak ültetvényeket és bányákat nyitottak az ázsiai gyarmatokon, amelyekhez főként kínai munkásokat toboroztak. A kivándorlás leginkább azokat a nemzetségeket érintette, amelyek a sűrűn lakott területeken, például a Tan-folyó középső és alsó szakaszán telepedtek le. Miután külföldre kerültek, azok, akiket nem vettek fel a vasútépítéshez, a bányákba vagy az ültetvényekre, vagy mosodákban, vagy éttermekben dolgoztak, vagy pedig kis üzleteket vagy standokat nyitottak. Leginkább az volt a céljuk, hogy miután megcsinálták a szerencséjüket, visszatérjenek a falujukba, megházasodjanak és fiaik szülessenek, vegyenek egy kis földet, építsenek rá házat, majd egy szomszédos településen nyissanak üzletet. Mivel sok ország gyorsan diszkriminatív, kínaiellenes törvényeket hozott, sok kivándorló inkább hazatért, mintsem ilyen ellenséges környezetben maradjon. Hazatérésükkor gyakran nagy társadalmi tekintélynek örvendtek, ők lettek a klánjuk legtekintélyesebb emberei.
Az 1957-es statisztikák szerint a külföldön dolgozás után hazatért kínaiak és eltartottaik együttesen Kaiping lakosságának több mint 10%-át tették ki.A kivándorlók – és visszavándorlók – talán ötöde gazdagodott meg, de a többiek körében is divatos lett a nyugati stílus. Nyugati stílusú ruhákat viseltek és bőrcipőt. Beszédükbe angol szavakat kevertek. Az ételeket késsel és villával (nem evőpálcikával) tálalták. A visszatérő kivándorlók importált cigarettát szívtak, ópiumhoz nyúltak, és gyakran látogatták a szerencsejáték- és szórakozóhelyeket. A leggazdagabbak nyugati stílusú villákat építettek az új falvakban, amelyek gyakran a korábbi családi falujuk mellett helyezkedtek el.Úgy tűnik, hogy a diaolou-ra gyakorolt nyugati esztétikai hatás egyik forrása a hongkongi gyarmati épületek voltak, amelyeken a kivándorlóknak kül- és belső útjaik során át kellett haladniuk, és általánosabban véve a Brit Birodalom egészének épületei, a skót kúriáktól a mogul Indiáig.
Az 1949-es kommunista győzelmet követő agrárreformok előestéjén ugyanis Kaiping művelhető földjeinek 42,6%-a közösségi tulajdonban volt Abban az időben a társadalmi rendszer a vér szerinti leszármazáson alapult. Ugyanazon nemzetség tagjai ugyanazon a földrajzi területen éltek, ami lehetővé tette mind az ősök imádásának közös ünneplését, mind pedig a társadalmi és gazdasági kapcsolatok kiépítését. Kaiping falvainak és tanyáinak többsége egyetlen nemzetség köré szerveződik, és férfi lakosaik mind ugyanazt a vezetéknevet viselik A nemzetségi struktúra egyúttal pótolja a helyi közigazgatás gyengeségét is. Általában véve a falusiaknak alig van közvetlen kapcsolatuk az állammal, és annak képviselőit kizsákmányolókként tekintenek, mivel azok fő feladata az adók beszedése és a sorozás szervezése. A falvak így védelmüket is közösen szervezték meg. Védelemre pedig a 19. század második felében nagyon is szükség volt. 1851 és 1864 között a Taiping-felkelés lángba borította Dél-Kínát, ami 30–40 millió ember halálát okozta. Guangdong tartományt 1854 és 1856 között dúlta fel először a Vörös Turbánok felkelése. Ezt követően 1856 és 1867 között háború tört ki a punti és a hakka népek között, amely több százezer ember halálát okozta. 1911-ben a Kínai Köztársaság vette át a hatalmat a császárságtól, de az általános helyzet továbbra is bizonytalan maradt; 1916 és 1926 között az országot a hadurak közötti küzdelmek tépázták szét. Kaiping környékén 1912 és 1930 között több mint száz gyilkosságról, több mint ezer emberrablásról és 71 súlyos rablásról érkezett jelentés, a számtalan lopás mellett. Cangchenget, a városfalakkal körülvett megye székhelyét három alkalommal is ostrom alá vették banditák, akik egyik támadásuk során elrabolták a helytartót.
Ezen felül 1912 és 1926 között nyolc iskolát támadtak meg, ami több mint száz tanuló és tanár elrablásához vezetett.Paradox módon a kivándorlóktól származó pénz, amelyet a falvak védelmének megszervezésére fordítottak, vonzotta a banditákat is. Egy helyi mondás szerint „minden kivándorló mögött három bandita jár” Eleinte a falusiaknak csak kezdetleges fegyvereik voltak a diaolou-kban az esetleges támadók elleni védekezéshez. Ezek közé tartoztak a nagy kövek és egyéb dobóeszközök, az égetett mész, valamint a marószódával kevert víz, amelyet – amikor az ellenség lőtávolságba került – tömlőkön keresztül a szemükre spricceltek. A banditák elriasztására néha petárdákat is használtak, de egyes helyeken fegyvereik is voltak, sőt házi készítésű ágyúik is, amelyeket lőporral és olyan apró darabokkal töltöttek meg, mint például a megrongálódott ekeszárak. Fokozatosan, a kivándorlóknak köszönhetően, a fegyverzet egyre kifinomultabbá vált, és egyes falvakban igazi tüzérségi arzenál állt rendelkezésre. A bizonytalan politikai – biztonsági helyzet és a nyugatos ízlés kombinációja vezetett oda, hogy a régi döngölt földből vagy szürke téglából épített lakó és védelmi funkciókat is ellátó tornyokat felváltották a vasbeton tornyok, amelyek már nyugati ízlés szerint épültek és az Amerikában látott felhőkarcolókat idézték fel. A korábbi befelé forduló kínai építési stílust felváltotta a nyugati, kifelé nyitott térszerkezet. Az önkormányzat által nyilvántartásba vett 1 833 épület közül 1 474 (80%) betonból készült.
Ezeket a császárság utolsó éveiben, valamint a kínai–japán háború (1937–1945) előtti nacionalista rezsim idején építették, az építkezések fő hulláma 1920 és 1930 között volt.. A falak vastagsága mindössze negyven centiméter, de a felhasznált anyagoknak és az építési technikák fejlődésének köszönhetően ezek a diaolou-k magasabbak, mint az korábbiak gyakran négy vagy öt emeletesek. A legmagasabb közülük, a Ruishilou, kilenc emeletes.
Az ajtók, az ablakrácsok és a redőnyök vasból készültek. A gerendák, a padlók és a lépcsőházak azonban már nem fából, hanem acélból és betonból készültek.Az ablaknyílások és a párkányok gazdagon díszítettek. A legnagyobb változás az épületek felső részein látható, amelyek kiugróak és díszesebbek. Ez a fejlesztés jobb védelmet biztosít, miközben javítja az esztétikai megjelenést is. Az épület tetején az oldalaira néző, „fecskefészkek” néven ismert tornyocskák, illetve a körbefutó fedett galériák padlójában általában nyílások találhatók. Ezek lehetővé teszik a védők számára, hogy közvetlenül a potenciális támadók felett tartózkodjanak, miközben védelmet élveznek előlük. A felhasznált anyag meghatározó tényező volt ebben az új építészeti formában. A vasbeton lehetővé teszi a támaszték nélküli kiugrások, kupola-tetők, dómok és egyéb íves formák építését.A legtöbb esetben nem volt klasszikus értelemben vett építész. Néha a diaolou-kat a földbirtokos által készített tervek alapján építették, vagy külföldről hozott képek, például képeslapok ihlették; máskor a kivitelezők egyszerűen csak a kapott utasításokat követték.Ezen épületek egyik nagyon fontos eleme a nevük volt, amelyet a befejezéskor kalligráfiával írtak fel a főhomlokzat magas részére Akárcsak az ősök templomain található feliratok esetében, amikor csak lehetséges volt, egy jól ismert kalligráfust kértek fel a név megírására, hogy ezzel is megerősítsék az épület presztízsét.
A falu vagy a nemzetség gazdagságának és hatalmának hangsúlyozása érdekében a közösség által épített diaolou-kat gyakran a falu, a helyszín vagy a nemzetségfő után nevezték el. Máskor olyan nevet kaptak, amely az épülethez társított tulajdonságokat tükrözte: például: „nyugodt lakóhely”. A hagyomány szerint, miután egy diaolou elkészült, a nevét vagy mészből faragták ki, vagy mészből formázták, majd rögzítették. A karakterek mellett általában számos, szerencsét hozó motívum is szerepelt.A tornyok közül néhányat egyetlen család épített, hogy tagjainak lakóhelyet (julou) biztosítson. Az ilyen típusú épületeket olyan kényelmi szolgáltatásokkal látták el, mint a konyha és a WC-k. Másokat több család épített, vagy egy falu összes családja, akik hozzájárultak a költségekhez. Ennél a típusnál általában minden család kapott egy kis szobát, ahol legértékesebb tárgyaikat tárolhatták, és amely veszély esetén menedékként szolgált.
A kivándorlók – köztük a kaipingiek – pénzét Hongkongon keresztül utalták át, azon a helyen keresztül, amelyen keresztül mind az emberek, mind az áruk áthaladtak, amikor Kína és a világ többi része között utaztak. Guan Huade esete konkrét példát nyújt arra, hogyan történt ez. A Csing-dinasztia idején hagyta el Kaipinget, hogy Kanadába menjen, majd 38 évesen visszatért, hogy megnősüljön. Két évvel később ismét Kanadába indult, ahol egy kis boltot nyitott, amelyben gyógyszereket és egyéb árukat árult. 1924-ben, immár 58 évesen visszatért Kaipingbe, és gyógyszertárat nyitott Chikan településen, ahol a külföldön élő kivándorlók leveleit és pénzátutalási megbízásait intézte. Emellett egy hongkongi panzió tulajdonosa is volt, amelyet egyik fia vezetett. A panzióban szállást kaptak a távozó kivándorlók, valamint a Kanadából és az Egyesült Államokból érkező, Kínába családjukat meglátogató külföldi kínaiak. A külföldön élő Guan-család tagjai gyakran pénzátutalásokat, sőt készpénzt is bíztak a Kínába visszatérőkre, megkérve őket, hogy helyezzék el azokat a panzióban.
Csak 1949 után, amikor létrehozták a kis falvakig kiterjedő közigazgatási rendszert, vesztették el a diaolou-k védelmi funkciójukat, és ezután elhagyták vagy átalakították őket. Mára viszont turistalátványossággá váltak -a külföldön élő kínaiak egyfajta emlékművévé. 2001-től pedig a világörökség részévé lettek. Mivel pedig a világ legggyorsabban fejlődő térségében vannak a látogatók száma is dinamikusan nő.
A
