Szakértők mondják, kezd kifulladni a világörökségi mozgalom. A tagállamok egyre gyengébb helyszíneket jelölnek, és egyre nagyobb sikerrel lobbizzák fel azokat a listára. Mindez meglehetősen kontraproduktív – azok a helyszínek ugyanis nem lesznek jobbak, érdekesebbek attól, hogy rájuk tesznek egy emblémát, a cím viszont rohamosan értékelődik lefelé.
Július 19-én kezdődött a Világörökségi Bizottság idei ülése a dél-koreai Puszanban. A város maga is a világörökségi várományosi listán van, mint Dél-Korea ideiglenes fővárosa a háború idején. Érdekes jelölés lehetne, de Korea most nem terjesztette fel.
Felkerült viszont újabb 25 helyszín a világörökségi listára, amely így már 1273 elemet számlál. Komoly kérdés, hogy van-e egyáltalán 1273 olyan helyszín,. amelyik valóban rendelkezik a kiemelkedő egyetemes értékkel, tényleg fontos az egész emberiségnek. Egyre inkább tűnik úgy, hogy nem, nincs, de a rendszert viszi a saját súlya, meg a tagállamok lelkesedése, hogy minél több saját helyszínük legyen. Így aztán egyre több az olyan helyszín, amelyik – finoman szólva is – csak jelentős politikai és gazdasági nyomásnak köszönheti, hogy helyet foglal a listán. Az idei 25 helyszínből talán kettő-három volt, ami tényleg minden kétséget kizáróan volt annyira fontos és érdekes, hogy minden kétséget kizáróan helye legyen a listán. Igaz ezekkel is van azért némi bibi.
Ami egyértelműen esélyes volt, és igazán csak azért nem került be eddig, mert a tagállami szakhatóságok nem készítették el a jelölési dokumentációt az Manaus és Belém színháza. Az 1880-as években Amazóiába ömlött a pénz a kaucsukültetvényeknek köszönhetően. A világ rákapott a nyersgumira, a műgumit pedig még nem fedezték fel, így a világot Amazónia látta el. A pénzből pedig jutott presztízsépítkezésekre is – így készült el Manausban, a világ leglehetetlenebb, legeldugottabb helyén a korabeli világ legelegánsabb színháza.
Igazi kuriózum egy korszak legcsodálatosabb terméke – világszerte ismert, és csodált, mindenképpen a listán a helye. Akárcsak az istenek hegyének, az Olimposznak. A legtöbben talán meg is lepődnek, hogy az Olimposz eddig nem is került fel a listára. Igaz, Görögországnak volt bőven miből válogatni korábban is, így tulajdonképpen azon sem lepődünk meg, hogy eddig vártak az istenek hegyével. A jelöléssel ugyanis voltak azért gondok. A hely „asszociatív kultúrtáj” jellegéről mindenki meggyőződhet, ha csak végiggondolja, hogy hány dolgot neveztek el a hegyről, hogy milyen komoly kulturális lenyomata van a hegynek – az olimposziakról festmények, szobrok ezrei mellett operák és filmsorozatok szólnak, a hegyet hasonlatként használjuk a mai napig.
Zeusz a Netflix sorozatában
A görög jelölés viszont a természeti elemre koncentrált – ami azért koránt sem olyan erős. Számos balkáni nemzeti park van már a listán, és az Olimposz természeti környezete nem sokban különbözik azoktól. Ezt az értékelést végző IUCN le is írta, így végül maradt az asszociatív jelleg. Szintén kétség kívül kiemelkedő egyetemes értéket képeznek a hun királysírok. A Hun Birodalom történelemformáló erő volt, az első a pusztai népek közül, amelyik a mai Mongóliától eljutott Nyugat-Európáig, a hunokat máig emlegetik a világon, még ha nem is pozitív kontextusban.
A királysírok azonban – amelyekről itt írtunk részletesebben – Mongólia egy távoli részén találhatók, és – finoman szólva – nem készültek fel a turisták fogadására. Eljutni oda kész kaland, semmiféle infrastruktúra nincs a helyszínen, amit ott találtak, azt Ulánbátorban a Dzsingisz Kán Nemzeti Múzeumban őrzik. Így aztán a helyszín csak nagyon nagy engedményekkel felel meg a világörökségről alkotott elképzelésnek, amely szerint az a világ számára elérhető, látható emlék kell, hogy legyen.
Jingdezhenről valószínűleg egyetlen olvasónk sem hallott még – de kínai porcelán viszont valóban globálisan ismert, világörökségi címre méltó jelenség. A Császári Porcelánmanufaktúra pedig – most már kitalálhatják – Jingdezhenben volt.
Szintén fontos emlék az indiai Szarnath – bár jelentősége messze elmarad a szomszédos Varanaszi mellett, amelyet viszont India máig nem jelölt a listára. A maradék 20 helyszín viszont, nagyobb részt olyan, aminek a világörökségi jelentőségéhez már erős fantáziára van szükség. Van, amihez kevesebb. A dél-thaiföldi Nakhon Si Thammarat városában található Wat Phra Mahathat egy régi és nagy thai buddhista templom – kimondottan érdekes hely.
Régi is – a központi sztúpája még a 13. századból maradt fenn, a templom alapjait pedig már a Kr.u.3. században tették le. Az épületek nagyobb része persze sokkal későbbi, a 18. században épültek, amikor a modern thai állam végleg integrálta a déli területeket.
Sidi Bou Said – Tunisz Szentendréje – bájos turistás kis városka, jellegzetes fehér-kék házai nagyon jól mutatnak a turistafotókon. Sok autenticitás nem maradt benne a tömegturizmus megindulása óta, de legalább turisztikailag értelmezhető hely.
Vannak azután olyan helyszínek, ahol látható, hogy gazdag országok még egy bőrt lehúztak a rókáról. Franciaország miután Carcasson már amúgy is világörökségi helyszín volt – méltán – most a várost körülvevő kisebb várakat egy külön jelölésben tette fel a listára. Japán pedig a – méltán – világörökségi helyezést szerzett Kyoto és Nara mellé – ott már eddig is két helyszín volt – feltett a listára Asukát és Fujiwarát – ahol sokkal szerényebb és kevésbé látványos romok vannak, alig pár megállónyira Narától. A modernista építészet szerelmesein kívül senkit nem fog megmozgatni, hogy Gdynia végül – komoly diplomáciai munkával – felkerült a listára. A harmincas években épült városközpont elég szürke és érdektelen – egyedül a Lengyel Emigráció Múzeuma az érdekes benne .
Taskent modernista épületei kicsit talán érdekesebbek – a szovjet monumentalitást keverik a hagyományos közép-ázsiai motívumokkal, de azért nem igazán vetekedhetnek Szamarkanddal, még akkor sem, ha azt mondjuk, hogy az üzbég fővárosban lettek így a világ első világörökségi védettség alá eső metróállomásai.
A D day partraszállása valóban fontos történelmi esemény – de erősen kérdéses, hogy a partokat, ahol azon túl igazán nincs semmi, hogy 1944-ben ott tették partra az amerikai katonánkat megilleti-e a világörökségi cím. De – ha nincs is túl sok látnivaló – Normandia partjaira legalább el lehet látogatni. Az arab világ jelölései idén mind egy szálig olyanok, amelyek ilyen vagy olyan okokból teljesen kívül esnek a turisták által látogatható útvonalakon. Dél-Szudán első helyszíne a fehérfülű kobok vonulási útvonala. Aki látta azt mondja igen látványos, több százezer állat vonul minden évben az időjárás változásainak megfelelően. A gond persze csak az, hogy olyan biztonsági és infrastrukturális helyzetben van az ország, hogy a vonulást megnézni – majd élve távozni – nem egyszerű feladat. A dél-libanoni várak jelenleg a Hezbollah és az izraeli hadsereg ütközőzónájában vannak, többségükbe a Hezbollah vette be magát. Csak azért csináltak belőlük világörökséget sürgősséggel, hogy ha Izrael bombázná a környéket egy kicsit még negatívabb színben tűnjön fel. Még ennél is kontroverziálisabb Sebastia, ami egy részről Ciszjordániában található, más részről viszont az ókori zsidó állam fővárosa – most pedig palesztin világörökség lett, bár valójában izraeli ellenőrzés alatt áll. Az emirátusi Wadi Wuarayah ugyan nem fekszik háború övezetben – csak éppen totálisan le van zárva évek óta. Úgy lett világörökség, hogy igazán senki sem tudja – talán az IUCN ellenőreit kivéve – hogy mi is van ott, az utakat ugyanis lezárták, amik a vádihoz vezetné
