Az emberi írás kialakulását általában mintegy hétezer évvel ezelőttire teszik. Most azonban felmerül a lehetősége, hogy valójában már több, mint negyven ezer évvel ezelőtt is írtak őseink. És nem is a Közel-keleten, hanem sokkal közelebb hozzánk.
A Sváb Jura hegység vidéke ma leginkább arról híres, hogy itt vannak Németország legfestőibb kisvárosai. A fachwerkes házak, muskátlis ablakok és családias bierstubék az elmúlt évszázadok amúgy évrzivataros történelmét formálják idillivé.
A sok bájos fachwerkes kisváros egyike – messze nem a legismertebbje – Blaubeuren. Van pár csinos temploma és egy idilli hangulatú tavacskája.
De nem ez az igazán érdekes itt, hanem egy múzeum, az URMU – az Őstörténet és Jégkori Művészet Múzeuma.
Ebben az eldugott német kisvárosban ugyanis a világ egyik legérdekesebb jégkorszaki múzeuma van. Ez az az időszak, amikor mintegy negyvenezer évvel ezelőtt az eljegesedés csúcsán őseink, a Homo Sapiens első képviselői ekkor hódították meg Európát. Afrikából kiindulva a Közel-keleten át jutottak el Európa hideg vidékeire, ahol ekkor még hatalmas csordákban éltek a mamutok és más óriásira nőtt állatok.Őseink itt teremtették meg az úgy nevezett aurignaci kultúrát – amely már egyértelműen a modern ember sajátosságait hordozza magán. Ekkor szorultak ki – máig sem tudni pontosan hogyan – Európából a kontinens őslakói, a neandervölgyiek. Az aurignaci kultúra olyan jól ismert művészeit alkotásokat hagyott ránk, mint a spanyolországi Altamira barlang.
De most nem a barlangfestményekről lesz szó – hanem annál sokkal kisebb, de nem kevésbé fontos leletekről. A barlangok ugyanis, ahol a svábföldi ősemberek laktak koránt sem olyan látványosak, mint az Altamira vagy franciaországi Chauvet berlang. A nagyobbacskák, mint a Vogelherd-barlang is csak inkább lyukak a földben.
Nagyobb részük nem is látogatható – a vogelherd barlang éppen igen, de önmagában nem sok élményt nyújt. Kb két perc alatt bejárható, és semmi látnivaló nincs benne. A köré épült régészeti park is inkább csak gyermekszórakoztató központnak jó.
Mi is csak azért menünk el ide, mert a németek világörökséget csináltak belőle. Valkójában persze meghekkelték a rendszert – a világörökségi rendszer ugyanis egyértelműen az épített és természeti örökségek megőrzését célozza. Mozdítható tárgyak nem kerülhetnek a listára. Így aztán a németek a tök érdektelen még a denevérek által is alig látogatott barlangjaikat voltak kénytelenek feltenni a listára – pedig,ami fontos és lényeges, és nagyon is érdekes, az nagyon is mozdítható, és nem is különösebben nagy, sőt kimondottan kicsi. A Blaubeuren is múzeumban a fő termekben apró kis figurákat találunk – alig néhány centiméteresek. Állatok – főként mamutok -csontjából faragták őket, és döbbenetesen magas művészi színvonalat tükröznek.
Alig ötvenet találtak belőlük, de mag úgy tudjuk, hogy ezek a legkorábbi ember által készített figurális alkotások. (Bár egyes kutatók szerint Indonéziában találtak hasonlóan régieket.) A figurák általában a jégkor állat világát idézik meg – de az egyik különlegesen érdekes az úgy nevezett oroszlánember egy valamiféle állatbőrbe öltözött, emberi figurát formáz.
A jégkori emberek ízlését nem csak ezek a szobrocskáék jelzik, hanem a minden valószínűség szerint ruhadíszként használt faragott csontok is. Mindezeket egyébként temetkezésekben találkák, ahol a halottakat guggolva vagy zsugorított formában kövek alá temették. Ez jelzi, hogy a kor embere már rendelkezett valamiféle elképzeléssel a halál utáni életről – túlvilágról. (Azt viszont nem tudjuk, hogy miért festették meg halottaikat vörös okkerrel – egyesek szerint az élet színét akarták imitálni rajtuk, mások szerint viszont a tűzszínével akarták távol tartani őket attól, hogy haláluk után visszatérjenek.)
Itt találták az első festett köveket is. Ezek nem olyan látványosak, mint a Altamria barlang ősbölényei, de kétségtelenül impresszívek. Sokkal kisebbek, de szintén a művészet fejlődéséről beszélnek a világ legősibb zeneszerszámai – összesen nyolc csontból készült furulyát találtak a környék barlangjaiban. A múzeumban azt is meghallgathatjuk egy külön teremben, hogy hogyan hangozhatott a világ legősibb zenéje. De hogyan jutunk el a címben jelzett titokzatos Írásig? Most ehhez előbb egy kicsit meg kell ismerkedni az írástörténettel. Az első már valóban írásnak nevezhető írásos emlékek valamikor Kr.e. 3400 körül készültek. Nagyjából egy időben jelentek meg gazdasági feljegyzéseket rögzítő iratok Egyiptomban és Mezopotámiában. Nem a semmiből pattant ki az írás ötlete itt sem – ekkor már évezredek óta használtak olyan rendszereket, amelyekkel számon tartották az állatállományt és a terményeket.
Protoírások azonban már korábban is voltak ,és olyan helyeken is kialakultak, ahol később – az európaiak megjelenéséig – nem is írtak. Ezek a protoírások úgy nevezett mnémonikus jeleket tartalmaztak. Nem feletek meg egy az egyben a nyelv jelenek, nem lehetett azokat csak úgy felolvasni – de azt, aki ismerte a jeleket segíttették egy-egy történet felidézésében vagy abban hogy meghatározza kié is az a tárgy, amire a jeleket vésték. A legismertebbek a Vinča-szimbólumok, amelyeket a közép- és délkelet-európai Vinča-kultúra tárgyain találtak, és amelyek i. e. 6–5. évezredre datálhatók.Több, mint 200 különböző szimbólumot ismerünk, de pontos jelentésük -felhasználásuk – egyelőre nem ismert. Ezekkel mutatnak rokonságot az erdélyi Alsó Tatárlakán talál leletek szimbólumai is.
Kínában az úgy nevezett Jiahu-szimbólumokat teknőspáncélokba vésték, amelyeket Észak-Kínában, Jiahu településen feltárt 24 neolitikus sírban találtak, és amelyek a Kr. e. 7. évezredre datálhatók. A feltárt jelek többségét külön-külön vagy kis csoportokban vésették különböző páncélokra.Az viszont kérdés, hogy ezek szerepet játszottak-e a kínai írás kialakulásában.
Az ausztrál őslakosok lapos vagy hengeres fadarabokat használtak üzenetpálcaként, amelyeket komplex információkat közvetítő szimbólumokkal véstek meg. Mivel ezeket szerves anyagból készítették, még nem fedeztek fel olyan példányokat, amelyek az európaiakkal való kapcsolatfelvétel előttről származnának, bár összefüggéseket találtak az ősi ausztrál sziklarajzok szimbólumai és az üzenetpálcákon használtak között. A törzs történeteinek elmondását segítő ménmonikus ábrákat használtak egyes amerikai őslakos csoportok is.
És már el is jutottunk oda, ahonnan indultunk. A friss tudományos cikk címe első látásra nem valami izgalmas: „Potenciális paleolitikus mesterséges memóriarendszerek azonosítása térbeli statisztikák segítségével: következmények a mennyiségi gondolkodás eredetére nézve” Következetesei azonban nagyon is érdekesek. A kutatók a fennmaradt kis szobrocskák hátára vésett ábrákat elemezték, és arra a következtetésre jutottak, hogy azok nem véleltenszerűenb kerültek oda, olyan mintázatokat fedeztek fel bennük, amelyek arra utalnak, hogy valamiféle emlékeztető jelek – protoírások – lehettek a kis mamut és orrszarú figurákra faragott jelek. Erre a jelek struktúrájának, elhelyezkedésének orientációjának statisztikai vizsgálatával és más protoírásokkkal való összevetésével jutottak. Ez pedig azt jelentené, hogy az írás – vagy legalább is valamiféle emlékeztető jelek használata – jóval korábban megjelent az emberiség történetében, mint eddig gondoltuk. Mivel a jelek gyakran valamiféle ismétlődő mintát mutatnak, ami arra utal, hogy számosságot jelöltek ez egyúttal arra is utalhat, hogy a számfogalom – a számolás képessége – is jóval korábban jelent meg az emberiség történtében, mint eddig gondoltuk. Eddig ugyanis azt feltételeztük – a paleolit szinten élő amerikai őslakos népekből kiindulva – hogy az őskőkorban az emberiség még nem tudott számolni, legalább is a konkrét számokat nem ismerték-használták. A kis figurák tehát – úgy tűnik – még annál is fontosabbak, mint amit eddig sejtettünk.
