Míg ülök a kisbuszban, azon gondolkodom, csináltam-e már ekkora őrültséget életemben. Jó hétórás útra indultam, hogy megnézzem a nagy semmit. Azzal nyugtatom magam, hogy ez a semmi egészen különleges semmi – ez a semmi a nemrég volt valaminek a hiánya, így egy önmagán túlmutató, jelentőséggel bíró semmi.
Manapság talán az egész világon nincs kellemesebb hely az esti Hívánál. Üzbegisztán a kulturális turizmus sikerországa lett – a Hívai Kánság egykori fővárosa pedig megvalósítja minden turista álmát, egy intaktan megmaradt, az Ezeregy éjszaka meséit idéző város, ahol minden sétatávolságon belül van, ahol minden olcsó és jó, a koszt kiváló, a hangulat kellemesen oldott. Este, a díszkivilágításban, amikor feltámad a hűvös sivatagi szél, sokadszorra is jól esik végigsétálni a tereken, utcákon. Hallgatni a zsivajt, és látni ahogy üzbégek, oroszok, olaszok, spanyolok, kínaiak vásárolgatnak, nézelődnek a legnagyobb nyugalomban. Nincs is kedvünk otthagyni ezt az idillt, de mit tegyünk, hajnalban indulunk, vár az Aral-tó sült helye.
Híva by night
Jön is értünk a kisbusz. A bácsiról, aki vezeti, megtudjuk hogy nagyon szereti Magyarországot. Járt is is nálunk, amikor boldogult ifjúkorában légvédelmi tüzér volt Csehszlovákiában. Gondolom, hadgyakorlat volt Reziben. (Ő egyébként nincs egyedül a nosztalgiával – a vendégházunk tulajdonosa egykor Baján volt utász. A közép-ázsiaiakat előszeretettel hozták Kelet-Európába, míg a lettek, litvánok a keleti végekre kerültek.) Az út – eleinte – kiváló, az első néhány száz kilométeren még autópályán haladunk. Míg odaérünk, van időnk mesélni.
Ekkor már a karakalpakok – elvben autonómiával rendelkező – földjén járunk.
A meglehetősen konzervatív, nosztalgikus térképeken az Aral-tó jelentős kék foltként szerepel. Fénykorában valóban jelentős víztömeg volt, területe a 68 ezer négyzetkilométert is elérte – ami hazánk jó kétharmada. Hossza 492, legnagyobb szélessége 290 kilométer volt, délen és keleten öblökkel tagolt partvonalának hossza pedig elérte a 3000 kilométert. Átlagos mélysége 16 méter volt, de legmélyebb pontján elérte a 63 métert. A tavon több mint 1100 kisebb-nagyobb sziget volt. Sós tó volt már akkor is – és mondhatni itt volt, amióta világ a világ: a Tethys-óceán, illetve az abból lefűződött, a pliocén végéig létező tenger maradványa volt a Fekete-tengerrel és a Kaszpi-tengerrel együtt. Azóta persze sokat mozogtak a kontinensek, a tó az eurázsiai kontinens kellős közepére került. Érdekes földrajzi tény, hogy Liechtenstein mellett Üzbegisztán az egyetlen olyan ország, amelynek nemhogy magának nincs tengere, de egyik szomszédjának se.
A térség, benne a tó – eredeti méretében
Ez pedig azzal járt, hogy a tó ki is száradt volna – hiszen alapvetően sivatagos vidéken fekszik, távol a nedvességet hozó óceáni szelektől. A csapadék, ami itt hullik, bőven kevés a párolgás ellensúlyozására. Az éves átlagos csapadékmennyiség alig 120 mm – az Alföldön szokásos csapadék körülbelül egyötöde. Csak azért maradt meg itt a mély tó, mert két hatalmas folyó táplálta: északról a Szír-darja, délről az Amu-darja. Utóbbi a Vahs és a Pandzs folyók egyesüléséből jön létre. A Pandzs alkotja ma Afganisztán északi határát, az ókorban az egész folyónak pedig a Vahs kölcsönözte nevét, ezért hívták a görögök-rómaiak Oxusnak. Jó száz méter szélesen hordozza a Pamír gleccsereinek vizét keresztül a sivatagon.
Átkelés az Amu-darján 2002
A Szír-dajra legfontosabb mellék-, vagy inkább elődfolyója, a Narin a kirgiz hegyekből indul, majd a Fergána-völgyön és Tádzsikisztán északi részén át jut Dél-Kazahsztánba.
Van, ahol még így át lehet rajta kelni.
A múlt század hatvanas éveiig a két folyó bőven elég vizet juttatott a tóba ahhoz, hogy ott vidáman úszkáljanak a halak, és bőviben jutott a halászoknak is a zsákmányból. Moynaqban, a tó üzbég oldalán nem csak halászflotta üzemelt, de még egy halfeldolgozó is, ahol a tó élővilágát zárták szovjet konzervdobozokba.
Archív fénykép
Szovjet kori festmény Moynaqról.
Ennyi maradt az élővilágból
Ekkor azonban megszületett a nagy terv: a természetet igába kell hajtani, és a közép-ázsiai sivatagot termővé kell varázsolni. A kishitűek persze ezt kis vízigényű növényekkel igyekeztek volna megoldani, de az igazi szovjet tervezőt nem zavarja a természet – ahol nincs víz, ott kell rizst és gyapotot termeszteni. Víz meg úgyis van a folyóban. Voltak ennél nagyobb ívű tervek is – egyesek a szibériai folyókat szerették volna megfordítani, hogy a sok vizet ne a Jeges-tengerbe öntsék csak úgy feleslegesen, hanem hozzák csak délre a szűzföldek öntözésére. Ez a terv – amit kiagyalójáról Davidov-tervnek neveztek – sokak örömére végül nem valósult meg, a Szovjetuniónak sem volt rá elég erőforrása, így nem sikerült lefagyasztatni egész Szibériát. 1986-ra, mikorra véglegesen kiderült, hogy már soha nem is lesz erre pénz, véglegesen kukázták az ötletet.
Így nézett volna ki a nagy terv
Az üzbég gyapot viszont világhírű lett, és sok tízezer embernek adott munkát. A vízgazdálkodás persze – mint minden a Szovjetunióban – pazarló volt, a víz nagy része egyszerűen elfolyt. Vagy éppen megitták, mert közben Közép-Ázsia népessége jó háromszorosára nőtt. A folyók pedig mire elérték volna a tavat, egyszerűen elfogytak – egy csepp víz sem jutott a tó vízpótlására. A hatvanas évektől így elkezdett csökkenni a vízszint. Először csak évente mintegy 20 cm-t. 1980-ra ez a csökkenés már évi fél méterre nőtt. A sekélyebb tó ugyanis gyorsabban átmelegedett, így megnőtt a párolgás. 1982-re kipusztult az utolsó hal is, mert annyira megnőtt a tó sótartalma, hogy már semmi nem élt meg benne.
Így tűnt el a tó.
A műholdfelvételen jól látszik a tó, ami nincs.
Az kiszáradt tófenék pedig szinte helyből sivataggá vált. A sóstó fenekének magas sótartalma miatt a kiszáradt tófenéken nem él meg semmi, kiszabadul viszont a talajból mindenféle olyan vegyület, ami a vízben oldva került oda. Például az iszonyatos mennyiségű műtrágya és növényvédő szer maradványa, amit a folyók még akkor mostak bele a tóba, amikor érték azt. A szűzföldek termővé tétele ugyanis csak mérhetetlen mennyiségű kemikáliával volt elérhető. A környék lakói meg vannak győződve arról, hogy az átlagnál jóval több rákos megbetegedés ezeknek az anyagoknak köszönhető. (Vannak persze ennél vadabb elméletek is – annyi ezekből mindenképpen igaz, hogy egykor az Aral-tó közepén egy szigeten volt az Aralszk-7, a Szovjetunió szigorúan titkos objektuma, ahol biológiai fegyvereket fejlesztettek és teszteltek.) A térség klímája is sokkal barátságtalanabb lett, miután visszahúzódott a tó. Korábban a jelentős víztömeg mérsékelte a nyári forróságot, ami így már minden korlátozás nélkül szabadul a térségre. Nem ritkák nyáron a 45 fokos melegek sem, közben pedig a feltámadó szél egyre több homokvihart okoz. Persze mindez egészen máshogy hat, ha tudományos szövegekben olvassuk, és máshogy, ha megnézzük magunk, magunknak. Ezért indultunk el a barátságos és minden kényelemmel ellátott Hívából a hosszú útra a semmibe. Moynaq – az egykori halászfalu – most a sivatag közepén, mintha egy vadnyugati film kihalt díszlete lenne. A fő látványosság az egykori halászkikötő.
A falu helységnévtáblája – és az egykori kikötő.
A halászhajók az egykori tófenéken hevernek – jó néhány méterrel az egykori móló alatt. Ma már persze jól kiépített lépcsőn lehet lemenni – a kikötő turistalátványosság, a falu a tó hűlt (vagy sokkal inkább sült) helyéből igyekszik megélni. Vannak kisboltok, éttermek, sőt még panziók is, amelyek a katasztrófaturistákat szolgálják ki. És épült egy kis múzeum is, ahol a tóra lehet emlékezni.
Az igazi kalandozás innen indul. A kisbuszból terepjáróba ülünk – a kedélyes egykori légvédelmi tüzér helyett egy alig huszonéves fiatalember mellé, aki az úton végig karakalpak popot hallgat. Itt jön a semmi látványos része. A kiszáradt tómederbe megyünk vagy három órát. Jó látszik az egykori part és az egykori meder között az átmenet. A volt part most hegységként magasodik fölénk.
Azokon a részeken, amelyeket már évtizedekkel ezelőtt elhagyott a tó, csenevész szárazságtűrő növények telepedtek meg – részint az üzbég kormány jóvoltából. Ezekkel igyekeztek visszafogni az elsivatagosodást. Ahogy a friss(ebb)en kiszáradt részekre érünk, úgy lesz egyre inkább holdbéli a táj. A száraz barnás földön csak a terepjárók nyomai látszanak.
A fő látványosságot az egykori part jelenti – ami itt-ott látványos kanyonként szakad bele az egykori tómederbe.
Jó három órányi autózás után azután eljutunk oda, ahol még mindig van víz a tóban. Még fürödni is lehet benne. A víz sós, olajos, de a forró nap után egészen hűsítő. Az egykori tóból most négy kisebb tó maradt, de kettő azok közül is kiszáradt, így most két vízfelület látható. A kisebb – talán Balaton méretű – az üzbég oldalon. Mára lassult a vízszint csökkenése, éppen a sótartalom radikális emelkedése miatt, de teljesen nem állt meg. Jól látszik a partnál az a rész, ahonnan nemrég húzódott vissza a víz.
Korántsem voltunk egyedül a tóparton – ha nem is mondhatjuk, hogy zsúfolt strandélet folyt, de jó néhány terepjáró volt a miénken kívül is. Jól jelzi ezt, hová jutott az elmúlt évtizedekben az üzbég idegenforgalom – még a legközelebbi turistás helytől 8-9 órányi autózásra is eljön minden nap több tucat külföldi.
A turisták igényeit több jurtatábor szolgálja ki. Ott kapunk vacsorát, reggelit, és – ha a sivatagi hűvösben van kedvünk hozzá – meg is zuhanyozhatunk. Az éjszaka ugyanis tényleg kimondottan csípős, a napközben negyven fokról jó harmincat esik napszállta után a hőmérséklet. Elkél a jurtában a vastag takaró. Hajnalban fel is kelünk negyed hat körül, hogy megnézzük a napfelkeltét a maradék tó felett – látványos nagyon.
Reggeli után vissza a terepjáróba. Most rövidebb úton megyünk – végig a kiszáradt tómederben. Mintha egy másik bolygón lennénk, ahol soha kis sem alakult az élet. Egyszerre fenséges és nyomasztó.
Moynaq után meg megnézünk néhány kiválóan karbantartott műemléket, és estére érkezünk vissza Hívába, azzal a tudattal, hogy egészen különleges időszakban voltunk itt. Még láttuk a tavat, amit gyermekeink-unokáink már bizonnyal csak képen látnak, de már láttuk a sivatagot is a helyén. Mert a tó sorsa – legalább is az üzbég oldalon – meg van pecsételve. A vízre másutt van szükség, még ha a gleccserek olvadása miatt a közeli jövőben nő is a vízhozam. Az üzbég kormány pedig inkább máshogy hasznosítja a vidéket. A tó egykori medre alatt ugyanis földgázt találtak. A kazah oldalon jobbak az esélyek, ott gáttal zárták le a megmaradt vízfelületet, nehogy a víz a sekélyebb déli medencébe jusson, és igyekeznek megállítani a sivatagosodást is. Állítólag vannak sikerek is: sikerült visszatelepíteni bizonyos halakat, de a vízszint csökkenését teljesen ott sem állították meg.
